Sofi, Anglia, élet

Kicsit visszakanyarodok az időben, hogy hogy is volt ez még azelőtt a bizonyos buli előtt. Októbertől, amikor végleg sikerült lezárnom angliai múltamat (nagyon gáz, hogy eddig húztam, de ez van), nyíltan és hangosan belevetettem magam a keresésbe. Nyitott szemmel és szívvel jártam, készen arra, hogy végre rátaláljak az Igazira. A lécet továbbra is magasan tartottam, úgy döntöttem, hogy most igazán van lehetőségem erre, én is jól nézek ki, magabiztos is vagyok, egy főnyeremény a pasiknak. Csak jönne már egy valamire való fiatalember, aki normális!

A dolog minden igyekezetem ellenére - és azért is igyekeztem, hogy ne tűnjek nagyon elkeseredettnek és pasivadásznak -, nemigen haladt. Még csak olyat sem találtam, aki nekem tetszett volna. Azért annyira nem voltam elkeseredve, csak fogalmam sem volt, hol keressem. Randizni nem is jutottam el (most gondolkoztam pár percet, de azt hiszem, tényleg nem), szóval azt sem mondhatnám, hogy egyébként izgalmas volt a nemlétező szerelmi életem - mert nem. Volt egy srác, akihez reményeket fűztem, de ő egyszer csak nem jelentkezett, ha jól emlékszem, a miniszterelnökségen dolgozott, így utólag azért is csak hálás lehetek, hogy magától felszívódott.

Szóval senki sem volt a láthatáron. Viszont barátkozni barátkoztam, és Andival, a szaktársammal, akit már említettem, egyre jobban kijöttünk. Ő budapesti lány volt, ami számomra már önmagában egzotikum, mert elképzelni sem tudtam, hogy milyen lehet városban felnőni. Az én gyerekkorom színes volt és izgalmas, az utcán fociztunk, mindenki ismert mindenkit és az összes felnőtt figyelt ránk. Kis, zárt, biztonságos közösség. Ehhez képest nem tudtam, hogy itt Pesten hogyan lehet ilyen biztonságos hátteret megteremteni. Andi szívesen mesélt nekem, így tudtam meg, hogy van egy stabil baráti körük a 17. kerületben, ahol Ő is lakik, akikkel mindig összejárnak. A gimi köti össze őket, nem mindenki volt osztálytárs, de mindenki oda járt. Nagyon érdekelt, hogy hogyan is működik egy baráti társaság. Nekem olyan sosem volt, mindig sok barátom volt, minden helyről és élethelyzetből kiválogattam a "krémet", egy-két embert, akik valószínűleg egymással sem voltak annyira jóban, de nekem sokat jelentettek. Szóval izgalmas volt, hogy van egy baráti társaság, ami összetart jóban-rosszban. De hogyan? És mi köti össze őket? Pusztán ezt felmérni és megismerni is elég kíváncsi voltam ahhoz, hogy Andi végül meghívjon egy buliba. Ahova nem sikerült elmennem, de végül egy sörözésre el tudtam jutni, ahol a baráti kör néhány tagja jött el, összesen voltunk négyen.

Andi, Kinga, Peti és én egy belvárosi kocsmába ültünk be sörözni. Épp pirosra voltak festve a körmeim, és mint egyszer azt az utcán egy jósnő megjegyezte nekem, a piros vonzza a szerelmet (épp sapkát próbálgattam a körúton, és ahogy elment mellettem, odasúgta, amikor egy szürke és egy piros sapka között vacilláltam). A lányok beavattak a baráti kör legújabb pletykáiba, szerencsére egészen jól megjegyeztem és értettem a lényeget (Hah, ha tudnák, milyen múlttal rendelkezem! Az etei pletykák után egy pár fős baráti társaság hírei igazán nem jelentenek problémát.), majd Petivel kezdtem beszélgetni, aki épp a szakdolgozatához kapott friss anyagokat. A mobilhálózatokból írta, és mivel a Vodafone-os múltam miatt értettem, hogy miről ír, volt témánk egész estére. Hízelgett azért kicsit az egómnak, hogy simán eladom egy leendő mérnöknek, hogy értem a szakdolgozata alapjait. A fenéket értettem, csak tudtam, hogy mikor mit kérdezzek, annyit értettem belőle :)

Akkor és ott még csak szimpatikus volt Peti. Decemberben pedig szülinapi bulit rendezett, amire nyomatékosan meghívott. Szombaton volt a buli, én vasárnapra esküvőre voltam hivatalos, hétfőn és kedden három vizsgám volt, szerdán pedig az első munkanapom. Biztos voltam benne, hogy nem megyek el, míg csütörtökön meg nem érkeztem Attiláékhoz, a bátyámékhoz. Akkor már mindketten dolgozó emberek voltak, de Ők mégis ráértek szerda este vacsorapartit tartani. Ez felébresztett: élni kell az életemet, és persze fontosak a vizsgák és minden más is, de itt az ideje, hogy végre kicsit fiatal és bohó legyek, és bármi is lesz a jövő héten, szombaton elmenjek bulizni. Úgyhogy elmentem.

A buli nagyon jó volt, sok jó fej emberrel találkoztam és a házigazda külön figyelmét élveztem. Szó, mi szó, már akkor közel kerültünk egymáshoz és rengeteget beszélgettünk. Peti kedves volt, szimpatikus, az alkohol pedig segített nekünk hamar elengedni magunkat. Ennek ellenére másnap reggel nem akartam elhinni, hogy ez igaz, és bár délután már felhívott, hogy mikor találkozunk, nem mertem beleélni magam semmibe. Vártam a szerdai randit és attól tettem függővé mindent. Azért az évfordulós dátumunk maradt december 17. :)

Szeptembertől újra egyetemista leszek és életemben először albérletben fogok lakni. Az elsőt nagyon vártam, a másodikat is, de egy kicsit tartottam is tőle. Egy éve, 2010 szeptemberében a pesti lakásunkba költöztem be, és mivel ott egyedül laktam, eléggé magányosan tengettem az életemet. Munkát kerestem, főztem és volt, hogy lazításként filmmaratonokat tartottam, például megnéztem az összes Star Wars filmet egymás után. Végre értelmet nyert egy-két dolog, bár őszintén szólva még így sem érettem mindent.

Grétivel megbeszéltük, hogy együtt maradunk, így elindult az albérlet-hajsza. Voltunk szebbnél-szebb helyeken, a pénztárcánkhoz mérten igyekeztünk válogatni, mígnem ismerős útján találtuk meg az egyszobás, külön konyhás, fürdős kis ékszerdobozunkat. Így egy térbe szorultunk, de mivel így már laktunk együtt és mindketten tudtunk alkalmazkodni, ez nem jelentett gondot. Azért így utólag belátom, hogy nem volt egy könnyű időszak, és bár tényleg nem volt nehéz együtt élni, szerintem Ő is és én is éltünk át nehéz pillanatokat. Például amikor odaégettem a paprikás csirkét, vagy amikor égve hagytam a sütőt a sütőtökkel, amíg elmentünk a karácsonyi vásárba... Amikor beugrott, hogy elfelejtettem lekapcsolni, azt hittem, hogy sikerült leégetni az egész bérházat...

Az egyetemen az MA óráim mellett a magyar szakos BA végzettségem miatt fel kellett vennem néhány BA andragógiás órát is. Ez azt jelenti, hogy bőven sok kreditet és legalább 4-5 órával többet vettem fel, mint a szaktársaim, de amennyire bennem volt a bugi, még többet is simán felvettem volna, ha nem ütköztek volna az órák. Nagyon élveztem újra a padban ülni és nem hagytam, hogy bármi és bárki is eltántorítson attól, hogy önmagam adjam. Én lettem a hangos, jelentkező, kérdező hallgató, aki a legunalmasabb etika órán is feltett kérdést a tanárnak. Volt, akinek tetszett és volt, akinek nem, néhány tanár a szívébe zárt, és lassan a szaktársak között is kialakultak a klikkek. Bár alapvetően minden szaktársam szimpatikus volt, végül két emberrel lettünk igazán jóban: Andival és Bercivel. Berci akkor már kétgyermekes családapa volt, egyébként politológus, Andi pedig másik egyetemen végezte az alap andragógiát. Igazán jó volt, hogy Andival jóban lettem, egy-két tárgyat biztosan nem végeztem volna el, ha nincs az ő tudása és tapasztalata. Az első félévben is sokat dolgoztunk együtt, de a munkakapcsolatunk igazán az utolsó félévre érett be, amikor egy-egy órára felváltva mentünk be, és mindig a hármunk csapatát képviseltük. Igazán jó visszagondolni rá, milyen hatékonyak voltunk.

Az egyetem és a szürke hétköznapok azonban még mindig nem kötötték le az energiáimat annyira, hogy ne határoztam volna el néhány őrültséget. Egy szép napon, amikor a Szabó Ervin könyvtárban nézegettem a hirdetőfalat, találtam egy igazán figyelemfelhívó hirdetést. Az illető táncos lábú lányt keresett, aki táncpartnere lett volna egy tangó tanfolyamon. Pár pillanatig őrültségnek tűnt, de végül felírtam a számot és még az első lendületben írtam egy sms-t a srácnak. Megbeszéltük a találkozót, amire kissé idegesen mentem, de rögtön elpárolgott, amint megláttam a fiút. Na mégis milyen pasi lehet az, aki egy könyvtár hirdetőfalán keres táncpartnert? De így tényleg egy kaland lett, eljártam az órákra, és mivel a partnerem egy idő után elmaradt (nem neki való volt), végül általában a tanárral kezdtem tangózni. Az megmaradt, hogy a tangóban a nő a férfi mellkasát nézi, én viszont a néptáncos múltam miatt mindig a partner szemébe néztem. Szegény tanár urat nem egyszer hoztam zavarba, teljesen ártatlan bámulással :)

Az első félévet nagyon élveztem és tényleg belevetettem magam minden jóba, de kezdtem érezni, hogy a tartalékaim lassan elfogynak, ideje munkát keresnem. Eleinte HR gyakornokként próbáltam munkát találni, az ERSTE Banknál volt is egy nekem való hely, de elbuktam az interjút. Minden tökéletes volt, amíg meg nem kérdezték, hogy melyik a kedvenc tárgyam az egyetemen. Túl őszinte voltam, megmondtam, hogy a Tudományelmélet. Éreztem, hogy ez volt a bukó, pedig nagyon szuper monotonitás-tűrő tesztet csináltam, és az angol tesztem is kiváló lett. Próbáltam részmunkaidős személyi asszisztens munkákat nézni, de már ügyes és rutinos voltam, kiszűrtem a Zepter, az OVB és egyéb kamu hirdetéseket. Végül december közepén találtam egy személyi asszisztens hirdetést, ami egy utcányira volt az albérlettől (egyébként a Jászai tér mellett laktunk). A főnök szimpatikus volt, azóta is zseninek tartom, a próbamunka kihívás, és felnyitotta a szemem arra, hogy még azért messze vagyok a kitűnő angoltól. Angolból egyébként akkortájt tettem le a középfokú nyelvvizsgát, még gyorsan frissen. Sikerült is elsőre.

A vizsgaidőszakra készülve pedig megkaptam az első házibuli meghívásomat is, amire először nem is akartam elmenni. Nagy hiba lett volna :)

Több mint egy éve itthon vagyok - és ezt úgy értem, hogy egy szép házban "lógatom a lábam" és keresem azt a tevékenységet, ami feltölt. Nehéz hobbit keresnie annak, akinek eddig sosem volt rá szüksége. Vagy legalábbis eddig sosem hiányzott annyira valami, ami akár harminc perc alatt feltöltene és úgy érezném, hogy van erőm a következő négy órás etaphoz... Most kicsit köntörfalazok - de ha már újra belefogok, nem akarom lelőni előre a poént :)

2011. 08. 09-én jöttem haza Angliából, tulajdonképpen öt éve. És azóta annyi minden történt, hogy több regényt is megtölthetnék vele. A történetek javát már csak visszaemlékezve írom, és biztos vagyok benne, hogy az idő megszépíti az eseményeket, de talán jobb is így, hogy kicsit távolabbról látom már az akkori életemet. És persze senkit sem untatok az unalmas részletekkel. A blog továbbra is nyilvános, de naplószerű - ennek megfelelően fogok beszámolni mindenről, tudván, hogy akár a szüleim is olvashatják ;) És igyekszem kevés smile-t használni, az utóbbi időben nagyon rászoktam...

Mielőtt belevágnék, hogy mi is történt velem 2011 második felében, arra gondoltam, hogy az első posztom szóljon Angliáról. A blog címében most már teljesen irreleváns, valószínűleg le is kerül majd. De ez indította el a blogot, és így öt év távlatából úgy érzem, értékelnem kell az ott töltött öt hónapomat.

Kicsit nosztalgikus volt átnézni az Angliában írt bejegyzéseimet, de azt láttam, hogy már az elején úgy fogalmaztam, hogy kénytelen voltam kimenni. Nos, ez az érzés maradt meg bennem leginkább. Az az öt hónap a túlélésről szólt, hogy mihamarabb jöhessek haza. Történtek jó dolgok és találkoztam nagyon kedves emberekkel, de így utólag is csak az maradt meg bennem, hogy ez egy muszáj helyzet volt. Bár úgy látom, hogy ezt a blogomban akkor még nem írtam meg, az angliai út egy vesztes útja volt. Kívülről úgy tűnt, hogy milyen szuper vagyok, hogy szerencsét próbálok Angliában, de az igazság az, hogy menekültem az elől, hogy Magyarországon nem találtam és nem álltam meg a helyem sehol, még a Vodafone call centerében sem. Mondjuk az egyébként sem volt nagy élmény, talán majd egyszer az álláskeresős sztorikat is megírom - anno vezettem naplót is, annyira viccesek voltak.

Szóval Oxford és az ott töltött 5 hónap arról szólt, hogy leteljen a kényszerpihenő és szeptembertől visszatérhessek az egyetemre. És bár semmit sem tettem és egy csipetnyit sem erőltettem meg magam, végül nagyon sok pozitívuma lett az ott töltött időnek:

• megtanultam angolul (nos, mára jelentősen megkopott a tudásom...)
• nagyon sokat fogytam, szuper alakom lett (sajnos már ez is csak emlék)
• visszatért az önbizalmam (teljesítettem egy munkahelyen, megszerettek, jól kerestem)
• most már talán bevallhatom: sikerült egy négy napnál hosszabban tartó kapcsolatot letennem az asztalra :) (erről ennyit és ne többet, nem akarom kibeszélni az illetőt, még akkor sem, ha egyébként nem értene egy kukkot sem belőle)

De végül nagyon örültem, hogy hazajöhettem. Úgy éreztem magam, mint aki egy álomból ébred fel: azt tanultam szeptembertől az egyetemen, amit mindig is akartam, önbizalommal teli, csinos lány lettem, eltartottam magam és magabiztosan néztem szembe az élettel. És végre tényleg elkezdtem élni.

... na igen, én és a nagy tervek. Azt hiszem, ez az utolsó bejegyzésem Oxfordból - ma még van erőm írni és kedvem is, holnap valószínűleg már szét leszek esve, ugyanis szerdán hajnalban utazok, és arról, hogy milyen hisztis vagyok az utolsó napon Attila és Anna sokat mesélhetnének... :)
 

Most is éppen egy partira megyek, úgyhogy csak röviden: kedden az utolsó munkanapom is befejeződött a Patisserie Valerieban, egy hete csak lógatom a lábam, amit nagyon élvezek:)
Ma ment el Emese, az unokatesóm, szombaton este érkezett, és ha nem is nagyon aktív, de nagyon szép két napot töltöttünk együtt:)
Szombat reggel Timmel és Edittel elmentünk a Madam Tussand's Museumba, nagyon jó volt, mindenkinek ajánlom:) (képek a facebookon)

Egyébként minden oké, és elképzelhető, hogy holnap jövök még egy hosszabb beszámolóval.

Immáron 13 napja, hogy visszajöttem ködös Angliánkba, amiből a ködöt kevésbé, az esőt annál inkább tapasztalom. Amikor otthon voltam, Gréti és Réka írták, hogy napozni mennek, ebben reménykedve hoztam ki pár nyári cuccot, de mint kiderült, teljesen feleslegesen. Ami a legdühítőbb egyébként (erről lehet, hogy már írtam), hogy hiába nézel ki az ablakon és állapítod meg, hogy borús az idő, esőre áll és erősen fújhat a szél a fák hajlongásaiból ítélve, valószínűleg akkor is meleg van, és semmi szükséged kabátra. Sálra meg pláne nem. Mindig bedőlök ennek a fránya látszatnak, alig várom, hogy otthon olyan idő legyen, amilyennek lennie kell, ha borús az ég.

Mostanában sokkal aktívabb életet élek. Legalábbis próbálok. Szeretnék minél többet látni még ebben a hónapban Oxfordból - múlt héten Andival például elmentünk a Pitt Rivers múzeumba és megnéztük az antropológiai kiállításukat (na jó, igazából végig beszélgettünk, de azért figyeltem is). Próbálok odafigyelni arra is, hogy mit eszem, ugyanis már mikor otthon voltam, volt néhány tünetem (szédülgetés, rosszullétek), amiből nagy okosan kitaláltam, hogy kicsit egysikúan sikerült étkeznem az elmúlt időben (lásd a Patisserie étlapja). Erre egyébként Zahid mutatott rá, aki ma áthívott filmezni és a nagy felfedezésének örömére teletömött pizzával. Ha nem eszem meg magamtól szerintem lenyomja a torkomon. :) Nagyon elszántnak tűnt :) Azért én is igyekszem, a múltkor például miután Anditól mentem dolgozni, a városban ebédeltem: tescós salátát vettem, ami nem is volt olyan rossz.

Aznap egyébként majdnem tökéletes napom volt: ott aludtam Andinál, úgyhogy reggel Tőle indultam el a központba, ahol a délután négy órási munkakezdésemig terveztem eltölteni az időmet. Az első útvonalam az Apricot-ba vezetett, ami egy eléggé drága üzlet, de most ott is leárazások voltak, és megengedtem magamnak egy 10 fontos (3000 Ft-os) ruhát. Amit persze nem tudok hordani, mert nyári. Utána elmentem a Primarkba megjátszani a nadrág-kicserélés akciót. Még márciusban vettem ott egy fekete nadrágot, ami most simán leesett rólam. Öt font volt, nem nagy pénz, de szerettem volna kicseréltetni, emlékeim szerint a blokkot viszont kidobtam (azóta megtaláltam persze...). Mivel a Primark elmegy egy jobb minőségű turkálónak és nincsenek olyan detektorok az ajtónál, ami vonalkód alapján csipognak, ilyenkor mindenki egy ügyes húzással a próbafülkében kicseréli a méretet magának és boldogan kisétál az üzletből. Én is ezt tettem, és bármennyire is tudom, hogy nem loptam és nem tettem semmi helytelent, hiszen még csak felpróbálni is csak kétszer volt rajtam az a nadrág, kicsit rosszul érzem magam az akció miatt (másrészt van bennem egy adag büszkeség is, mert tök profi voltam:)). A lelkiismeret-furdalásomon némileg javított a tény, hogy megtaláltam a blokkot, de már mindegy.
Szóvak a primarkos akció után megettem a salátámat és beültem egy starbucksba, ahol második legkomolyabb célom, az angolom fejlesztéséért tettem komoly lépéseket. Vettem egy angol könyvet: "Why do we have to live with men?" Mikor Ivonak, a szakácsnak mutattam, teljesen kiakadt, hogy miért olvasok ilyen hülye feminista könyveket - holott ez csak egy vicces regény, és ahogy eddig kivettem, igazából pont arról fog szólni, hogy milyen hülyék azok a nők, akik férfiak nélkül akarnak élni. Ebédszünetben újabban ezt olvasom, nem hiszem, hogy befejezem augusztusra, de nagy élmény, hogy olyan angol könyvet olvasok, amit még nem olvastam magyarul, és úgy néz ki, hogy értem :)
A majdnem tökéletes napomat egyetlen momentum homályosította el: az este kapott levél a PPK-tól, amiben közölték, hogy elutasítják a felvételimet. Persze mindez már a múlté (legalábbis nagyon úgy néz ki), de azért rosszul esett tőlük...

Fellendítettem haldokló szociális életemet is. Valójában mások lendítik fel, de próbálok én is pozitívabban hozzáállni mindenhez. Múlt héten egyik este például Rékával, Grétivel és Renivel ültünk le a parkba sütizni és sörözni, Rékát ekkor avattuk be a Patisserie süteményeinek világába. Múlt hét pénteken Timmel, az angol lakótársammal pizzáztam, tegnap előtt este pedig négyen a lakótársaimmal vacsiztunk és tartottam nekik egy stand-upot az aznapi bunkó vendégekről. Holnap Carmen (aki Jake szobáját bitorolja most) elkísér Londonba. Amit én mindenképpen szeretnék megnézni, az a British Museum, de gondolom, megyünk még majd pár helyre :)
Szombat este Grétiék házában néztünk filmet, és szomorúan kellett belátnom, hogy még mindig nem nézhetek 18 karikás filmeket. A Knowing (azaz Képlet) című filmet néztük, és féltem. Pedig még csak nem is horror, hanem sci-fi volt! Azt hiszem, már nem változom ebből a szempontból...
Tegnap éjszaka pedig Renivel és Grétivel felkerekedtünk, hogy elhozzuk Gergő húgát a lutoni airportról. Reni vezette Gergő kocsiját (aki matematikus itt Oxfordban, csak most Kínában van konferencián - de rossz Neki, nem?), Zahid tomtomja vezetett minket (itt így hívják a GPRS-t), mi Grétivel pedig adtuk az aláfestést. Odafele jó nagyot kerültünk, Reni nagyon mérges volt a tomtomra, meg is értem, visszafele viszont sikerült egy rövidebb útvonalat beállítanunk, ami ráadásul a falvakon át vezetett. Egyrészt izgalmasabb volt, másrészt rövidebb. Azért azt megállapítottam így az anyósülésen, hogy jobb is, ha nem engednek engem vezetni itt, mert olyan szépen kanyarodnék jobbra kis ívben, mint a huzat. Még mindig nem menne zsigerből ez a baloldali közlekedés.

Ennyi mára, érzem, hogy fáradok, holnap pedig nagy nap lesz. Egyébként Grétivel ezerrel keressük az albérletet, ha bárkinek van valami jó ötlete, jöhet!:)

Húha, képzeljétek, feltették a felvételi elbeszélgetés pontszámait a netre, ééééés MAX PONTOT KAPTAM! :D:D:D
Most már csak azon izgulok egy kicsit, hogy kaptam egy levelet a PPK-tól, hogy mégsem megfelelő az alapszakom, de holnap felhívom őket, és még perelni is kész vagyok, hogy felvegyenek (mert egyébként már párszor rábólintottak erre az egészre).

Most röviden ennyi, mert az örömkönnyeimet elnyomja egy kicsit az aggodalom, de remélem, hogy ez csak a bürokrácia hülyesége... szurkoljatok!:)

Ja, és végleg elromlott a telefonom, csak hogy minden tökéletes legyen... :)

--------------------------------------------------------------------------------------

Nehéz most kicsit hozzákezdeni a blogíráshoz, mert az otthon töltött időről nagyon szívesen írnék Nektek, de azt hiszem, akkor soh'sem érnék a végére. Úgyhogy maradok a jó öreg albioni sztoriknál.
A hazaútról még annyit, hogy Boróval nagyon vicces volt az út, szerintem az előttünk ülő párnak sok szép percet szereztünk. A leszálláskor cukorkaevő versenyt rendeztünk, hogy ne duguljon el a fülünk, nem sikerült teljesen kivédenünk a légnyomás támadásait, de sokkal jobb volt a helyzet, mint rágó nélkül. Boró végigaludta a repülőutat, és a reptereken is nagyon szépen viselkedett - bár a lutonin azért próbálgatta a türelmem :)
Visszafele eseménytelen utazásom volt. Azért éreztem a különbséget, hogy milyen másodszor érkezni Angliába: magabiztosan berobogtam a Starbucksba, kértem egy kávét, aztán elkezdtem ingyen wifi-re vadászni, de negyed órán keresztül csak a beálló távolsági buszok hálózatát tudtam elkapni, ami általában két percig működött. Úgyhogy olvastam, nézelődtem, sms-ket írtam az ittenieknek - elütöttem az időt.

Oxfordban Gréti várt a buszmegállóban, ami nagyon jól esett. Az első utam Hozzá vezetett, mert a kulcsom is Nála volt, úgyhogy rögtön az első estén - ahogy meg is fogadtam - partiztunk. Na jó, csak egy kis torta, sör, beszélgetés, és én leléptem, mert tudtam, hogy az elkövetkező pár nap húzós lesz, lásd tízóráztam szombaton és vasárnap is, hétfőn "csak" nyolc, kedden pedig négy, tehát az első lehetőség a pihenésre.
A munkába nagyon könnyű volt visszaállni, nem felejtettem el semmit, pedig azt hittem, majd újra meg kell tanulnom kávét főzni.:) Megpróbálom kicsit lazábban venni, hiszen egy hónapon belül úgyis zúzok innen, és így egyébként sokkal szórakoztatóbb is :)

---- megint egy pár nap kihagyás után folytatom -----

Tudjátok, mi lenne igazán jó? Hazafele sétálva blogot írni. Az a harminc perc, ami alatt lassan hazabattyogok, nagyon termékeny tud lenni ebből a szempontból. A sok "rude customers" hirtelen vicces anekdoták szereplőivé válnak, a kedves vendégek még kedvesebbé nőnek, a kacsák és tehenek, akik mellett utam során elmegyek, a legjobb és legmegértőbb barátaim azokban a pillanatokban és valahogy mindig egy áttekintést ad arra ez a fél óra, hogy mit kellene Veletek megosztanom. Aztán hazaérek, lepakolok, kapok pár e-mailt (vagy hivatalosat, vagy barátit, amitől lelkiismeret-furdalásom támad, hogy nem írok senkinek), és valahogy elmegy a kedvem a blogírástól. Aztán egyszer, amikor már rengeteg élményem van, éjfélkor elhatározom, hogy na, most mindent bepótolok - kár, hogy holnap nagyon korán kell kelnem, mert nyolckor már London felé robogok a buszon :)

Na de ez már megérdemel egy új bejegyzést :)

- avagy hogyan bőszítsd fel a kedves vendégedet, aki olyannyira elfoglalt (üzletember), hogy fel sem néz a Blackberry-jéből, amikor rendel:

- Hello, mit hozhatok?
- Egy "eggs benedict royal"-t és egy kávét kérek.
- Milyen kávét szeretne?
- Feketét - még mindig a blackberry-jén pötyög.
- Filter kávét vagy espressot? - erre már felnéz, mert nem hiszi el, hogy ennyire értetlen vagyok.
- Filter kávét (americano errefelé). /A szemein látom, hogy teljesen hülyének néz./
- Tejjel vagy anélkül?
- Tejjel - most már rendesen utál. Belepillantok a jegyzeteimbe, hátha találok még egy utolsó kérdést, és igen, sikerül egyet kihalászni:
- És hogy szeretné a tojásokat? Kemény legyen, lágy, vagy közepesen főtt?
- Közepesen!
Csak akkor enged feszült-kiegyenesedett tartásából, amikor elmosolyodom, bólintok, és megköszönöm a rendelését. Természetesen nem köszöni meg, amikor lerakom elé a kávét, illetve a kajáját, és borravalót sem hagy. Nem lepődöm meg. Inkább szánalmas, mint dühítő mindez vasárnap reggel.

- avagy a kedves, határozott vendég

- Hello, segíthetek?
- Ketten szeretnék leülni (Table for two).
- Egy kis türelmüket kérem, van egy asztalunk az ablaknál, letisztítom és elfoglalhatják.
- Köszönjük.
Haha, csak azt hiszed, hogy felfogták, amit mondtál. Odaérsz az asztalhoz, elhozod a koszos bögréket, de még vissza kell menned letörölni, felrakni az evőeszközt és az étlapokat. Amikor visszaérsz az asztalhoz tele kézzel (evőszköz, szalvéta, rongy, étlapok), már ott ülnek, nem férsz hozzá az asztalhoz rendesen. Közlik veled, hogy nekik nem kell étlap, már rendelnének is. Egy kis türelmet kérsz, visszaviszed a cuccost a pult mögé, magadban azon átkozódva, hogy nem is kellene letörölnöd az asztalt, üljenek csak mocsokban, ha annyira siettek, de végül mégis mosolyogva hajlongasz előttük és tiszta is lesz az asztal egy másodperc alatt. Felegyenesedsz és még egy mosolyt is sikerül összehoznod:
- Mit hozhatok Önöknek?
- Öhm... van smoothie-juk? Milyen fajta? Mennyibe kerül?
És akkor végleg ráfagy a mosoly az arcodra. Egy pillanat türelmet kérsz, visszagyalogolsz a pultba, hozol egy étlapot, KINYITOD és leteszed eléjük.
- Van smoothie-nk. Ezek azok - és megvárod, amíg kibetűzik, majd rendelnek valami teljesen más dolgot. Ez ma volt, még friss...

- magyarok

Negyed óra múlva zárunk, úgyhogy már senkit sem szolgálunk ki az asztalnál, csak elvitelre adunk mindent. Egyszer csak egy pocakos, baseball sapkás bácsi sétál be határozottan, eltökélt kifejezetten az arcán, szinte elsöpörve a "Please wait to be seated" táblánkat (Kérjük, várjon az asztalhoz fáradással -bocs, most jobban nem tudom fordítani). Éppen az asztalokat tisztítom, ráköszönök, de egyáltalán nem reagál. Megállapítom, hogy micsoda egy bunkó, amikor meghallok kintről egy hangot.
- Várjá' má', hova mész, itt kell várni!
Máris pontosítok magamban: nem bunkó, csak magyar. A bácsi hátraarcot csinál és kimasírozik (van ilyen szó egyáltalán?) a kávézóból. Az ajtóban megjelenik egy harmincas, szőke hölgy és felém fordulva kérdezi:
- Ár jú klózing?
A fülemet szinte sérti az erős magyar akcentus és végül úgy döntök, ha ő sem tud köszönni (amit én megtettem, mikor belépett), akkor én nem vagyok köteles felfedni kilétemet, és angolul válaszoltam, hogy sajnos igen. Azért vannak jó fej magyarok is, csak ők nem jönnek be hozzánk:)

- németek

A tipikus eset: Apuka, anyuka három gyermekkel (akik már inkább tinik) leülnek egy asztalhoz. A rendelést angolul veszem fel, de csak az apuka beszél hozzám, és meghallom, hogy németül kérdezi az infókat a többiektől. Természetesen erre izgatott leszek, és megkísért, hogy bevessem kifakult német tudásomat. Azt már tudom, hogy csak úgy nem kezdhetek el németül beszélni, mert akkor megijednek, hogy esetleg értem, amit mondanak, úgyhogy előtte megkérdezem, hogy Németországból jöttek-e, és ellövök egy danke schönt, mint egy aranyos pincér, aki próbál minden nyelven pár szót megtanulni. Kapok egy mosolyt, de nincsenek elájulva - ki lenne, ez csak a köszönöm, de én nem csak eddig terveztem. Apuka épp kimegy a mosdóba, amikor leszedem a koszos tányérokat, úgyhogy az anyukától kérdezem meg, hogy minden rendben volt-e - németül. Bólogat, de nem válaszol. A gyerekektől hangos danke schön-nel veszem el a tányérokat (mert összeszedték nekem), de nem reagálnak sem köszönömöt (amit vártam volna), sem kérem-et. Teljesen lehangolva battyogok vissza a pultba a koszos tányérokkal és amikor fizetnek, már meg sem próbálok németezni. Látom, hogy nem kedveltek meg, pedig van, aki értékeli a spanyol próbálkozásaimat, vagy a lengyel dzsinkujét.
Természetesen az apuka egy egész ötfontost ott hagy borravalónak - mert ők a németek. Ez annyira jellemző rájuk: nem haverkodnak, de borravaló tekintetében ők adnak a legtöbbet.

- szívmelengetős, amikor a hárpia vendég egyedül veled kedves, és ennek nagyon örülsz

Ez teljesen friss sztori. Ma bejött két hölgy, elég gyorsan kerítettem nekik asztalt (merthogy a hétvégéken egyébként sorban állás van az ajtóban, hogy leülhessenek nálunk egy kávéra:)), ráadásul az én részlegemre ültek. Nem tudom, mondtam-e már, de elromlott a légkondink, úgyhogy általában 25 és 30 fok között mozog a hőmérséklet odabent. Természetesen az összes vendég ezzel kezdi: mennyire meleg van, milyen fülledt a levegő; és mindegyiknek el kell magyarázni, hogy miért. Az érzékenyebbek erre sajnálkoznak egyet, hogy "és maguknak ebben a hőségben kell dolgozniuk? Oh, szegénykém...", és esetleg több borravalót is hagynak a végén, ha elég szörnyen nézel ki. Nekem általában sikerül elég szerencsétlenül kinéznem, utoljára augusztusban voltam fodrásznál, kozmetikusnál még régebben. :)
Szóval a két hölgy is ezzel kezdte, majd rendeltek két lasagne-t és két jeges vizet. Hogy honnan, honnan nem, szereztek két kis propellert is, amit nagyon ötletesnek találtam. Kirakták az asztalra, és ahelyett, hogy az étlappal legyezték volna magukat (amit több vendégünk is szokott csinálni), a kis propellerekkel játszottak.
A vizet ki is vittem nekik azonnal, de a jéggel késtem, mert két asztalom is fizetett és rendelést is vettem fel. A szőke hölgy nagyon csúnyán nézett rám, mikor másodszor is el kellett mondania, hogy kérne egy kis jeget, úgyhogy kezdtem berezelni, hogy megint lesz egy rossz emlékű asztalom (általában engem jobban megvisel, ha a vendégek szemetek, mint őket:)) Elég sokáig rosszallóan néztek rám, pedig tényleg rohantam. Nem tudom, mi változtathatta meg a véleményüket, de amikor a tányérjaikat szedtem le, megkérdezte tőlem a szőke hárpia, hogy ki kapja a tippet (borravalót). Mondtam, hogy én teszem el. Azért megkérdezte még egyszer, hogy nem megy-e a közösbe (ilyenkor mindig úgy érzem, hogy nem bíznak az angolomban), és megint azt válaszoltam, hogy azt én kapom. Kicsit meglepődtem, mikor erre elégedetten hátradőlt, és megjegyezte, hogy nagyon helyes, mert így ad tippet, de ha a közösbe menne, ő bizony 'ezeknek' nem adna semmit. Nem kérdeztem rá, hogy kiket ért "ezek" alatt, de szerintem Maggie-t és Juan-t láthatta dolgozni. Juan lassú volt és rosszkedvű, Maggie pedig állandóan bárgyún mosolygott és nagyon lassan sétált az asztalaihoz. Magamban elfojtottam egy vigyort - ez ugyanis többet ért nekem minden tippnél - és megköszöntem a három fontot, amit a kezembe nyomott távozáskor. 

Régen írtam, tudom... Bocsánat!

Kicsit sokat dolgoztam az elmúlt hetekben, gyakori mostanában, hogy csak egy szabadnapot kapok, és előfordul, hogy reggel felhívnak, hogy menjek be hamarabb, ha tudok. Ahogy tegnap reggel a menedzserem fogalmazott: "Sofi, we are running out of staff, so be carefull!" Sokszor nem tudom, hogy viccel-e vagy sem, mert képes mindent fapofával kezelni. A tündéri főnököm pedig elment szülési szabadságra.
Június elsejétől pedig hivatalosan is átvettek alkalmazottnak. Most járt le a próbaidőm, és Zora olyan szépeket mondott nekem, nagyon örülök, hogy nem Neki fogok felmondani, mert akkor tényleg nagyon fájna a szívem. Anson (a fapofa) nem fog érzelmi terrorral visszatartani :)
Patisserie-s sztorik: Tegnap egy idős párt szolgáltam ki, akik nagyon aranyosak voltak. Megettek két nagyon nagy szelet tortát, a bácsi pedig nagyon vicceskedett ezzel, ezért el akartam mondani, hogy nálunk otthon ez azt jelenti, hogy szép idő lesz másnap, de közbevágott, és megkérdezte, hogy honnan jöttem. Mikor mondtam, hogy Budapestről (ez egyszerűbb, mint elmagyarázni Etét), kiderült, hogy a feleségével három évig ott éltek, tudtak is pár szót. Olyan jó volt Velük találkozni!:)
A másik nagy élményem tegnapról az olasz maffia látogatása: hat nagydarab olasz macsó ült le egy asztalhoz, rendeltek hat filter kávét és hat epres szeletet. Mondtam, hogy abból már csak három maradt, lehet, hogy lesz még a konyhában, de nem biztos. Erre az asztalfőn ülő férfi csak annyit mondott: "Legyen." Úgyhogy személyesen térképeztem fel az epres szelet készleteinket - találtam még hármat :)

Gréti kiköltözött, amit egyrészt nagyon sajnálok, mert többé senki nem figyel az egészséges táplálkozásomra; másrészt jó hatással van rám: elkezdtem készülni a felvételire. Kaptam kidolgozott tételeket, úgyhogy most már csak meg kell tanulnom, ez igazán nem nagy elvárás... Most azt tűztem ki magam elé célként, hogy szépen átdolgozom a tételeket a saját stílusomra (voltak elég meredek állítások, amiket kicsit finomítani igyekeztem), aztán majd ha már otthon leszek, akkor kinyomtatom őket - itt ugyanis nem létezik olyan, hogy copyguru, és irtó drága a nyomtatás. Márpedig én gépről képtelen vagyok tanulni. Annyira nem vagyok megrettenve már, hogy vannak tételeim, de meglátjuk, mit mondok egy hét múlva.

Megismerkedtem - teljesen véletlenül - egy magyar lánnyal, Rékával, aki egyébként tatabányai. Grétivel és Rékával kávé két hete csaptunk egy csajos estét pizzával és sörrel, olyan jó volt! Már nagyon rég volt olyan jó estém, és természetesen másnap teljesen honvágyas voltam, mert eszembe jutottak a Vicás-Pannis-Lillás csajos bulik. oh... Egyébként aznap este megállapítottam, hogy elhamarkodott lépés volt részemről másfél hónapja miniszoknyát venni, mert kezdem azt érezni, hogy nagy rám. (Ha ennyi áradozás után visszahízom azt, amit lefogytam, kinyírom magam. Vagy csak előveszem a Magyar Grammatikát és azzal fogom földbe döngölni magam, amíg elérem a földszintet.)

Egyébként be vagyok pörögve: egy hét múlva megyek haza! Egy hete még azt gondoltam, hogy rengeteg időm lesz mindenfélére, többek között mindenkivel találkozni, kávézni, ebédelni, sütizni - de kiderült, hogy ez nem biztos, hogy össze fog jönni. Főleg az Ete - Budapest vonallal van problémám, mert mindenki Pesten lesz a hétvégén a családomat kivéve, de a vasárnapok Etén a leghangulatosabbak. Ezt még meglátom, meg kellene terveznem már a az otthoni időt, de mindig olyan izgatott leszek, mikor hazagondolok, hogy képtelen vagyok egyáltalán gondolkozni is - ez szánalmas, tudom...

Tegnap Grétivel vásárlós napot tartottunk, és képzeljétek, kiderült, hogy 10-es a méretem! 10-ES!!! Király vagyok!:D Persze a nagy bevásárlást otthonra tartogatom, hiányzik a H&M-es és C&A-s vásárlások hangulata. Na és a verejtékes turkáló-böngészések, amitől tíz perc után kikészülök - kell néhány ilyen sokk az otthoni időre, hogy elmenjen egy darabig a kedvem megint a ruhavásárlástól. Az új méretem ugyanis nagyon vonzóvá tette a vásárlást :)

Mostantól kezdve minden nap dolgozom, általában nyolc órákat, ami szuper, mert addig sem lesz nagyon időm izgulni. Ráadásul ma jöttem rá, hogy 21-e kedd, nem szerda, úgyhogy tényleg egy hét múlva megyek!:) Annyira várom már!
Na jó, ezt befejezem, csak ömlengés. Ha történik még valami érdekes, felrakom ide gyorsan, de remélhetőleg már személyesen mesélem el Nektek a legújabb eseményeket (hú, vajon mi történhet a következő egy hétben?:))

Vigyázz, Budapest, jövök!:)

Igen, igen, tudom, már nagyon régen írtam, akkor is csak nyúlfarknyit. Kicsit 'busy' voltam az elmúlt két hétben - viszont rengeteg mesélni valóm van :)

Múlt hétfőn ilyenkor már Strookban voltam Emesééknél, az unokatesóméknál. Londontól keletre laknak egy kisvárosban, mi összenőtt Rochesterrel és Chahammel. Az odautam egyébként kalandos volt. Egy órát hagytam magamnak az átszállásra, ugyanis most utaztam először vonattal Angliában. Hát, meg is leptek rendesen. A Victorián ugyanis a faliújság egyik nem nagyon feltűnő részén hívták fel a figyelmet arra, hogy a Southeastern járatai nem indulnak aznap erről a pályaudvarról. Úgyhogy átvonatoztam egy másik pályaudvarra - teszem hozzá, az utam egyik legjobb része ez volt, mert London egy olyan részét láttam, ami igazán érdekel: a hátterét, a "nem túl szép részét" - viszont végre láttam tipikus angol házakat, épületeket, utakat. Szóval nem is voltam annyira mérges a Victoriára, bár tény, hogy otthon a Keletiben valószínűleg jobban felhívják erre a figyelmet, mondjuk bemondják többször is, hogy nem indul egy járat - itt meg mondjuk még egy e-mailt is elvártam volna, ha már regisztráltam is a honlapjukon, amikor megvettem a jegyeket.

Emesééknél nagyon jó két napot töltöttem, jókat ettünk (amitől elszokott a gyomrom, úgyhogy fájt is rendesen - nem tudom mi lesz velem, amikor hazamegyek, és igazi kolbászt meg sonkát fogok enni... Emesével egyébként hétfőn vásárolgattunk, boltokat jártunk (nem, még mindig nem bírom az ilyesmit több órán keresztül), este ifjúsági órára mentünk, de sajnos nem sokat értettem a vezető beszédéből (skót), viszont az emberek jó fejek voltak. Másnap múzeum Rochesterben, ami egyébként nagyon érdekes volt, sikerült egészen interaktívvá tenniük. Vasárnap mentem és kedden jöttem (hétfőn és kedden voltam szabad), úgyhogy csak ilyen rövid látogatást tudtam most tenni - de nagyon-nagyon jól éreztem magam és feltöltődtem:)

Kicsit nehéz is volt visszarázódni a munkába, de valahogy azért sikerült. Ráadásul a héten minden nap a flooron voltam, és jövő héten is végig kint leszek, ami gyakori hajmosással és sok mosolygással jár. Szeretek a vendégekkel foglalkozni, de néha jó elbújni a counter mögött, sütiket pakolgatni, kávét főzni - olyan, mint amikor egyedül akarsz lenni egy napot, emberek nélkül. Meglep egyébként, hogy ilyen sokszor kiraktak, mert azt hittem, hogy nem tartanak jónak a flooron. Bár lehet, hogy most már jobban értékelnek, ugyanis az egyik portugál munkatársunk, Tiago, aki a konyhán dolgozott eddig, részmunkaidőben feljön hozzánk is. Nekem ezzel kapcsolatban nincsenek jó érzéseim, de majd meglátja a főnökség is, hogy ez nem volt nyerő ötlet. Viszont az önbizalmamat szépen megdobta, mert most már van nálam rosszabb is, látom, hogy honnan fejlődtem hova :)
Ha már munkatársak: nem tudom, hogy meséltem-e már Juanról, aki az egyik brazil munkatársam, szerencsére csak részmunkaidőben. Katasztrófa. Egy beképzeld, pökhendi, önző figura, aki ráadásul már két éve dolgozik a Patisserie-ben. Nem szeretek vele együtt dolgozni. Azt még bírni szoktam kisebb kiakadásokkal, ha ő van a flooron, én meg a counter mögött, de hogy egyszerre legyünk egy helyen, az nekem már sok. Tegnap előtt a counter mögött voltunk együtt, tegnap pedig a flooron. Komolyan mondom, hányingerem volt ettől a sráctól: fizettetéskort felhívta a kedves vendég figyelmét, hogy a kiszolgálás díja nincs benne az összegben, úgyhogy ha szeretne borravalót adni, akkor azt most megteheti. Komolyan, ekkora bunkóságot! Ráadásul, ahogy beszél a vendégekkel - tényleg hányingerem volt tőle. Sosem szeretném, hogy ő helyettesítsen, amikor szünetre megyek. Ha velem egy pincér ezt csinálná, még az is lehet, hogy szólnék a menedzserének. Nem tudom, hogy Zora tud-e erről (az egyébként pozsonyi főnökünk:)), de én a helyébe rövid távon kipenderíteném a srácot. Mert ráadásul lusta is, és nem is segít senkinek. Az egyik asztala például fizetett bankkártyával, és mivel ő épp a seggnyalással volt elfoglalva, voltam olyan jó fej, hogy megcsináltam neki - erre ahelyett, hogy megköszönte volna, leosztott, hogy máskor meg ne próbáljam ezt megcsinálni, mert az az ő asztala volt. Persze, így nem kapott tippet. Mekkora egy köcsög pénzember!
Bocs, hogy így kiakadok rajta, de hát máshol nem szidhatom :)
Viszont néhány pozitívum így a végére: tegnap volt egy magyar vendégem, aki jó fej volt! Egy japán lány jött be egy szőke hajú kék szemű sráccal (tiszta árja volt egyébként), és mindig olyan nagyon kedvesen mosolygott. Ráadásul tisztán értettem az angolját, ami gyanús volt. Úgyhogy amikor fizettek, akkor azért megkérdeztem, hogy mégis hol teremnek ilyen helyes és kedves fiúk - és kiderült, hogy otthon. Csodálkozik valaki, hogy haza akarok menni?:) Kicsit beszélgettünk, ő nem tervezi, hogy hazamegy hosszabb időre, most inkább Japánba készül pár évre. Nem rossz.

Jobb témák: vettem két tavaszi-őszi kabátot!:) Az egyik virágos és nagyon tarka, meglepett egy kicsit, hogy ennyire odavagyok érte. Ráadásul rózsaszín sálat hordok vele, úgyhogy egyáltalán nem zsófis, viszont tényleg jól néz ki és amúgy is kicsit lányosabban akartam öltözködni. A másik pedig nagyon elegáns, fekete-fehér. Még soha nem volt egyszerre két őszi kabátom. :)
Nagy erőbedobással kellene egyébként tanulnom, mert mindjárt itt a felvételi, és még nem nagyon tudok semmit az andragógiáról. Egyébként nagyon érdekesek a cikkek, amiket olvasok, és olyan jó néha leülni, tanulni, jegyzeteket készíteni. Kicsit hiányzik. Úgyhogy jó lenne szeptembertől visszamenni az egyetemre. Azalatt a két év alatt úgyis megint meg fogom unni :)
Egyébként nagyon pakolhatnékom van. Igaz, hogy csak egy hónap múlva megyek haza, akkor is csak egy hétre, de olyan szívesen bepakolnám már a bőröndöm! Igazából egy rendrakás sem ártana a szobában, hiába, azért Grétivel együtt nem férünk el olyan jól ebben a szekrényben.

Lejárt a mosógép, úgyhogy megyek kiteregetni. Normál esetben nem lenne gáz egyébként abból, ha csak egy óra múlva mennék le, de megjött Happy, aki az egyik őrült lakótársam (ő az egyetlen őrült igazából), és kezdek félni tőle. A nevével ellentétben általában mérges valami miatt és szitkozódik a nemtommilyen nyelvén (Nigériából jött). A múltkor megkértem Grétit, hogy szedje be a ruhákat a szárítóról, és véletlenül két olyan ruhadarabot is behozott, ami nem a miénk volt. Persze, miután hazajöttem, levittem őket a konyhába, ahol Jacob azzal fogadott, hogy legyek szíves ezt elmagyarázni Happynek, ugyanis őt vádolta meg azzal, hogy ellopta a ruháit (teszem hozzá: kifejezetten női ruhadarabokról van szó), és mikor Jacob mondta neki, hogy ne hülyéskedjen, ő nem lop ruhákat, Happy eldugta az egyik pár cipőjét. Igen, tényleg őrült. És gyerekes. Ráadásul Jacob azt mondta, hogy kiabált, ki volt akadva. Ezek után annyira nem volt kedvem elmagyarázni neki a helyzetet, de szerencsére mikor összefutottam vele, már tudta. Nekem személyesen még nem volt vele 'furcsa helyzetem', de őszintén szólva nem is szeretnék semmi ilyesmit. Viszont van egy jó pontom nála: imádja a sütiket, én pedig mindig hozok párat :)

Most már tényleg megyek tanulni meg teregetni. Remélem, otthon szép napsütéses idő van. Itt ijesztően hajlonganak a fák az erős szélben.

Csak pár szóban, mert mindjárt megyek dolgozni: mióta itt vagyok, most először látok igazi esőt, amiben majdnem teljesen biztos, hogy bőrig ázok. Nem semmi :)

Egyébként minden oké, tegnap este vízilabda meccsen voltunk Grétivel, tök jó volt. Utána elmentünk egy sörre a csapattal, ami engem annyira nem hatott meg, mert úgy különösebben nem nagyon foglalkoztak velem, csak az új sráccal beszélgettem egy kicsit, aki Németországból jött két hónapja. Nagyon rendes volt, megpróbáltunk németül is kommunikálni, de sajnos meg kellett állapítanom, hogy jelenleg angolul sokkal jobban beszélek, mint németül, pedig az angolom sem jó. Ha meglesz a nyelvvizsgám, ez lesz a következő cél: egy szinten tartani a két nyelvet.

Ma lehet, hogy meglátogat Dávid és Domi (lengyel lakótárs és bátyja), holnap pedig egész nap a placcon leszek, úgyhogy nem ártana szépen és kedvesen kinéznem - amit két napos kialvatlanság mellett tényleg csak a smink segítségével lehet megvalósítani... Egyébként eddig egészen jól bírtam egy szabadnappal a hetet, hétfőn pedig egy egész szabadnapom lesz megint. De most már nekiállok ám nagyon tanulni, mert rendesen be vagyok rezelve a felvételitől...

Most pedig mennem kell, zuhany, aztán zuhé, és munka. Jövő héten ilyenkor már pakolok, mert megyek Chathambe Emeséékhez!:)

Biztosan írtam már, de azért ismétlem magam, hogy hétfőn és kedden vagyok általában szabad. Nos, ezen a héten kicsit megnyúlt a szabadidőmJ De mielőtt elmesélném eseménydús szabadnapjaimat, a múlt hétégéről pár sorban:

Csütörtöktől kezdve valahogy minden nap bal lábbal keltem fel, minden kiesett a kezemből, rosszul vettem fel a rendeléseket – nem nagyon éreztem jól magam emiatt a munkahelyemen sem, de itthon sem. Baklövéses sorozatomat aztán vasárnap egy gyönge szellő (másra nem tudom fogni) megfordította, sikeresen csináltam mindent, kezdtem magabiztosnak érezni magam az angolban, és egy rendelést sem szúrtam el. Sőt! A franciáknak, a németeknek és az oroszoknak a saját nyelvükön köszöntem meg a pénzt, mikor odaadták, és egy röpke pillanatig azt terveztem, hogy megtanulom minden európai nyelven a köszönömöt (és persze urduul is, mert sok a paki meg az indiai), és majd így kedveskedem a vendégeknek. Azóta beláttam, hogy elég nekem azt a köszönömöt kimondani angolul is rendesen azzal a kimondhatatlan ’th’ hangjukkal… Na mindegy, a lényeg, hogy elkezdtem igazán élvezni a Patisserieben dolgozni. Végre.

Húsvétom az nem nagyon volt a munka miatt, locsolóm sem, de talán nem hervadok el. Mondjuk, attól eléggé féltem rendesen, hogy kedden kiszáradok (erről majd később). Hétfőn Andival és barátaival kimentünk Withney-be piknikezni. Nagyon jó társaság volt, pár emberen kívül nem ismertem senkit, de nagyon befogadóak és kedvesek voltak, úgyhogy ez nem volt probléma. Sajnos nem sok időt töltöttem velük, mert vettem egy Lebara SIM kártyát, amivel három forintért (1p) hívhatok Magyarországon vonalas telefont, úgyhogy hétfőn délután körülbelül két órán keresztül sírtam a telefonba a családomnak. A jó hír, hogy azóta túlestem a honvágyon, most már tompul, de húsvétkor, mikor tudtam, hogy az egész család otthon van, nagyon rossz volt.
Kedden átmentem Andihoz, akivel azt terveztük, hogy kimegyünk egy kastélyparkot megnézni, de rossz idő volt, úgyhogy végül (miután a múzeumjárás ötletét is megvétóztam) maradt a filmnézés otthon. Őszintén szólva utólag áldom az eszemet, mert Andi délután hat körül haza kísért, és akkor még csak azt hittem, hogy rövid rosszullét kerülget a fáradtság és a hétfői bőgés maraton miatt, estére azonban kiderült a szomorú igazság, azaz hogy egy csúnya vírus áldozata lettem. Gréti ugyanis kedden este nálam sokkal rosszabb állapotban érkezett haza, ő végighányta a napot (bocsánat a vizuális típusoktól, ne képzeljétek el J), többek között újdonsült főnöke mercijét is. Azt hittem, hogy megúszhatom, de estére engem is utolértek a rókák, úgyhogy nem aludtam sokat. Másnap természetesen nem mentem dolgozni, Grétivel a szokásos főtt krumpli és banán diétát tartottuk. Mindketten kicsit holdkórosak voltunk, úgyhogy megnéztük az Emma (BBC, 2010) első két részét, meg aludtunk. Csütörtökön sem mentünk be végül dolgozni, ami tulajdonképpen jó ötlet volt, bár szerintem jobban elfáradtam itthon, mintha bementem volna. Chathaim (vagy valahogy így kell írni a nevét az indiai srácnak, kimondva csetem) ugyanis teljesen beindult, hogy biztos a konyhából indult ki valami fertőzés (ja, mert ő meg Tim is beteg lett), úgyhogy ki kell pucolnunk teljesen. Most nem azért, de akkor a három másik lakótársunk miért volt makk egészséges? Na mindegy, erre a konyhára tényleg ráfért a takarítás, úgyhogy amíg én végignyaltam a konyhát, Gréti a fürdőt fertőtlenítette le, Chathaim pedig lesúrolta a gázt és a konyhai ablakot. Nagyon kis lelkes volt – pont amikor én már eléggé elfáradtam ahhoz, hogy csak bedőljek az ágyamba és sziesztázzak – így viszont nem volt szívem otthagyni, úgyhogy felmostam még, amíg lelkesen súrolt. Úgyhogy most baromira tiszta a ház, kedves paki exlakótársnőm is szívesen jönne beJ

Grétivel most már teljesen jól vagyunk, fogytunk pár kilót az ideiglenes lakótársunknak köszönhetően (értsd a vírus), ennek – azt hiszem – titkon mind a ketten örülünk. Na jó, én nem titkolomJ Most már van egy tükrünk is egyébként, majdnem egészalakos. Ez azért hiányzott eddig, otthon is volt egy egészalakos tükör az előszobában.

Lélekben már készülök a jövő hétre – pontosabban egyelőre csak holnapra, Paholics Zsófi meglátogat a hétvégén, este hatkor jön, vasárnap pedig megy valamikor. Szuper, mert vasárnap csak fél kettőre kell mennem dolgozni, szóval ahhoz képest sok időt tudunk együtt tölteni!:) A jövő héten pedig csak egy szabadnapom lesz, a kedd, úgyhogy valószínűéeg csak pihenést tervezek aznapra. Semmi mást nem bírnékJ

Tervezgettem, hogy majd elmegyek vásárolni, de ezen a téren még mindig nem változtam: társaság nélkül vásárolni egyszerűen képtelen vagyok elmenni. Kell valaki, aki bíztat, hogy „Zsófi, nem baj, ha a századik blúz sem áll rajtad jól, próbáld fel még ezt a nadrágot is!” Nem, valószínűleg nem megyek el egyedül. Majd esetleg júniusban… egyébként ma voltam a Primarkban és vettem egy övet százötven forintért, ami zöld. Olyan zöld. Mint a libának. Merthogy fekete nem volt!!! Mondtam már, hogy mennyire borzalmas az angolok ízlése?

Mindjárt tizenegy, nekem meg hajnali hatkor kelnem kell, úgyhogy búcsúzom. Remélem, hogy jövő héten beszámolhatok Nektek Zsófi látogatásáról, meg a május elsejéről, mert itt is ünneplik, csak itt nem a munka ünnepének hívják. Nem tudom, hogy ez az egy-szabadnapos-kemény-munkahét mennyire fog kikészíteni, ha nem nagyon, akkor írok. Szurkoljatok!:)

Szokás szerint csak 15 percem van pár sorban életjelet adni:) Azt terveztem, hogy ma feltöltöm a londoni képeket is a facebookra, de az már nem fog összejönni. Hamarosan:)

Egyébként London nagyon jó volt, Andival lejártuk a lábunkat, de sikerült mindent megnéznünk, ami a városnézős busz programjában is benne van :) Andi jóvoltából rengeteg kép készült - tudjátok, hogy én nagyon nem szeretek fényképezkedni és azt sem szeretem, ha valaki a kirándulások során állandóan fényképez, úgyhogy kész csoda, hogy Andi egyrészt az összes nyűglődésem ellenére rengeteg képet csinált, és még meg sem utált a nap végére :)

Mostanában egyébként rengeteget dolgozom, szerdától kezdve minden nap tíztől megyek nyolcig, ma is és holnap is, úgyhogy húsvét hétfőn én valószínűleg csak fekszem majd az ágyban és relaxálok - engem senki nem akar majd kiönteni ;) Utána pedig nagy hajrá jön, mert valahogy a jövő utáni hétre csak egy szabadnapot jelöltek be nekem a rotában, ami nagyon kicsinek és kevésnek tűnik nekem... Szóval most imádkozzatok érettem, mert ha most nem vérzek el, akkor már soha.

Azt hiszem, nem nagyon hangsúlyoztam még, hogy van egy szobatársam. Ahogy anno én is, Gréti is kijött ide Oxfordba dolgozni, és az első időkben nincs hely, ahol lakhatna, így az én padlómon "sátorozik" jelenleg. Ő már volt Oxfordban tavaly jó pár hónapot, úgyhogy inkább ő mondd nekem újdonságokat, nem én Neki. Ami viszont nagyon vicces, hogy pusztán négy nap alatt nagyon otthonossá varázsolta a szobát: díszek a falon, lámpabúra, foszforeszkálós csillagok - ami egyébként nekem is eszembe juthatott volna, ha egy kicsit is kreatívabb vagyok, de hát régóta tudom már, hogy az én lakásomat a sógornőim fogják berendezni, nekem nincs érzékem az ilyesmikhez. (Bár igaz, hogy én itt nem terveztem hosszú távra, talán ezért nem rendeztem be a szobámat is "otthoniasan".)

És... már le is járt az időm, úgyhogy elköszönök Tőletek, mindenkinek áldott húsvétot kívánok! Most van egyébként nagyon honvágyam, amikor tudom, hogy mindenki otthon van...

Még nem említettem Nektek Andit, oxfordi barátnőmet. Aznap, amikor megérkeztem Oxfordba, ő vigyázott Boróra – ekkor ismertük meg egymást, és én akkor még nem is sejtettem, milyen jó barátnőt találok Benne itt magamnak J Mostanában sokat vagyunk/leszünk együtt, megmutatja a legszebb helyeket itt Oxfordban. A múlt héten, mikor még nem volt ágyam, Nála aludtam – néha ott éjszakázom, és nagyon jó csajos esték sikerednek ezekből az „ottalvásokból”. Valószínleg ő is el fogja olvasni ezt a pár sort, úgyhogy nem is ömlengek tovább, inkább rátérek a tegnapi napunkra.

Reggel ragyogó napsütésre ébredtem – csodálatos az idő immáron négy napja – természetesen pont ma reggel nem sütött hét ágra a nap, amikor mostam, és a hajamat is a napon akartam megszárítani. Napjaim egyik legnagyobb dilemmája jelenleg egyébként a hajszárító kérdése: vegyek vagy ne vegyek? Mert ha ilyen szépen süt a nap, akkor nem érdemes, de ha nincs szép idő, kicsit kellemetlen a hidegben vizes hajjal dolgozni menni. Ráadásul ha már veszek, haza is akarom vinni, de akkor már érdemes lenne vennem egy új bőröndöt is, mert lassan nem fogok beleférni abba a kettőbe, amit elhoztam…

Szóval tegnap reggel gyönyörű idő volt amikor elindultam az Andi által megadott helyre. Nagyon szép utcán mentem végig: fák az út szélén, ízléses házak (sehol egy pillangó), egyszóval teljesen ráhangolódtam az istentiszteletre – merthogy azt terveztük, hogy elmegyünk a bapttista alkalomra Headingtonba, ahova Andi járni szokott. A templom egyébként egyáltalán nem templomnak tűnt – inkább egy modern építésű szögletes izének, de nem is nagyon látni egyébként klasszikus újépítésű templomokat. A régiek még hagyományosak, de ezek az újak… Az épület templom része egy kisebb előadóteremhez hasonlított, alapvetően egyszerűen berendezve, mindössze egy fakereszttel díszítve. Ez puritán természetemnek köszönhetően tetszett. A zene és ének – nos, már az egyetemi gyülekezetben sem bírtam ezeket a napjaink zenei stílusát tükröző keresztény ifjusági dalokat, és itt sem nyerték el tetszésemet. Viszont érdekes volt figyelni az énekesek kiejtését. A prédikációt nagyjából értettem, szerintem nagyon jó volt. Kicsit mosolyogtam magamban, Máté evangéliumából olvasták fel azt a részt, amikor Jézus megkérdezi a tanítványoktól, hogy Kinek mondanak engem az emberek? Majd: és kinek mondotok engem ti? A vicces az, hogy Péter válaszát még felolvasták, de amit Krisztus erre válaszolt, hogy „én erre a kősziklára építem az én egyházamat” már nem – persze, nem akartak belemenni gondolom a katolikus egyház kritizálásába. Persze én is gonosz vagyok, hogy ahelyett, hogy értékelném a prédikáció minőségét az ilyen kis apróságokon akadok fenn – úgyhogy utólag is megrovom magam, de szerintem akkor is féltek idézni ezt az utolsó választ.

Istentisztelet után  a haza fele úton na mit találtunk? Emma Watson házát! Nem mintha akkora nagy Emma Watson rajongó lennék, de legalább visszavághatok Paholics Zsófinak, aki James McAvoy háza előtt sétáélgat minden nap Londonban… Hallod, Zsófi?:) Délben nálam ebédeltünk Andival, még maradt a gulyásból, ami Reni partiján készült. Délután pedig mentem dolgozni, ahol úgy különösebb dolog most nem történt. Azt hiszem, az egyik lány kicsit ideges rám, legalábbis mindig úgy érzem, hogy azt érezteti velem, hogy lassú vagyok – de nem érdekel. Én megpróbálok mindent a lehető leggyorsabban csinálni, de nem a minőség rovására. Azért is csodálkozom egyébként ezen, mert pont tegnap végeztünk fél órával korábban. Szóval igazán nem kellene így viselkednie velem.

Most azonban megpróbálok minden ilyesmit kiverni a fejemből és csak a két szabadnapomra koncentrálni: mára és holnapra. Ma reggel már mostam és rendet raktam a szobámban is, most már kezd egészekn elfogadható állapotba kerülni. Lassan teljes értékűen elfoglalom ezt a helyet, ideje lenne átutalnom a főbérlőnek a pénzt – csak, tudjátok, ő most szabadságon van valahol Indiában, és fogalma sincs arról, hogy a távolléte alatt valaki kiköltözött, én meg beköltöztem ebbe a szobába. Mindenki azt mondja, hogy nagyon rendes és nem kell tőle félni, hogy bármi baja is lenne ezzel a dologgal – én nem is félek, de szerintem kicsit bizarr helyzet, és szerintem senki sem szereti, ha a háta mögött költözgetnek. Meg akartam várni a bérleti díj utalásával őt is, hogy legalább tudjon ezekről, de most már nem akaorm tovább halasztgatni, végül is majdnem egy hete itt vagyok.

--- Valamikor hétfő reggel írtam, úgyhogy régi, bocs ---

Csak gyorsan és röviden, mert tíz percem maradt az ebédszünetemből (most a munkahelyemről írok)

Tegnap előtt végleg elfoglaltam kis birodalmamat, ahol még óriási kupi van, de úgy döntöttem, szép lassan rendezkedem be, addig is elfoglalom magam valamivel :) Tegnap - a második estémen - mindjárt le is mértem, mennyire türelmesek új lakótársaim, ugyanis Reni szülinapi partiját (helyhiány miatt) nálunk tartottuk. Nem csaptunk nagy hepajt (bár egy kis tánc is volt a végén :)), viszont volt velünk két hároméves is, akiknek ugyebár a legjobb játékuk ilyenkor még a rohangászás és a sikítozás. A lakótársak kiállták a próbát, mindenki nagyon kedves és aranyos volt, Chitan még a hangfalait is lehozta nekünk, mert "zene nélkül nem is tudom, hogy lehet élvezni egy partit!" 11-kor mindenki lelépett, úgyhogy igazán lightosra sikeredett a vége, de legalább volt időm szépen mindent elrakni. Ma reggel pedig a hűtőt pucoltam ki, amibe beleköltözöm - eddig két fiú birtokolta, és meg is látszott rajta. Olyan jó látni, mikor meglátszik a munkád eredménye, nem?:)

Most egyébként beindulnak a partik, mert mindenkinek áprilisban van a szülinapja. Kedden Attila tart kertipartit, jövő hét vasárnap pedig az exlakótársaim tartanak nagy banzájt, olyan muszlim lagzi-féleséget, egyrészt kíváncsi vagyok rá, másrészt semmi kedvem hozzá, mert pont hozzájuk nem fűződnek szép emlékek - de elmegyek, még úgysem voltam soha semmi ilyesmin.

Lejárt a tizenöt perces szünetem, úgyhogy mára ennyi, talán holnap lesz majd időm kicsit hosszabban írni Nektek. Egy jó hír a végére: itt ezerrel süt a nap, nagyon meleg van, pólós-szoknyás idő!:D

Nincs internet. Gondolom, kitaláltátok. Egyébként annyira nem is szörnyű, megvettem a Harry Potter utolsó részét mindössze két fontért (hatszáz forint kb), úgyhogy most elvagyok J

Jákob szobája nagyon király. Az ágya egyenesen tökéletes. Lehet, hogy vízágy, legalábbis nagyon puha, és nagyon szeretemJ Mondtam is Neki, hogy mennyire odavagyok érte, amire azt válaszolta, hogy ha akarok, maradhatok tovább is, csak akkor osztozkodnom kell Vele is. Hoppá!:)

Szerencsére úgy néz ki, hogy most már senkivel sem kell osztozkodnom, ugyanis ugyanebben a házban volt egy kiadó szoba, amire rögtön rá is tettem a mancsomat. Mától kezdve bármikor beköltözhetek, de Jákob csak jövő hét hétfőn jön vissza, úgyhogy úgy döntöttem, hogy kicsit még kétlaki leszek, és azért az ő ágyát használom inkább, amíg lehet. Tényleg király!J

A ház egyébként óriási, hat szoba van benne, bár abból kettő nagyon kicsi. Egészen jó helyen van, ha nagyon sietek, akkor húsz perc alatt bent vagyok a munkahelyemen, amiből hét percet egy parkon keresztül kell sétálnom (átmegyek a Temze fölött is), úgyhogy úgy tűnik, megtaláltam a tökéletes helyet. Nem mintha sokat kellett volna keresnem… Isten nagyon szeret engemJ És az a helyzet, hogy a házbeliek is hamar a szívükbe zártak, amikor a második estémen hazajöttem megrakodva mindenféle finom sütivel, szendviccsel és croissant-nal. A személyes varázsomat mostanában ilyesmivel turbózom fel, és általában működik J

A házbeliek egyébként szimpatikusak, azt hiszem, mindenkivel találkoztam már. Van egy srác indiából, Chitam, fogorvos, de le kell tennie valamilyen vizsgát itt, hogy praktizálhasson. Ugyanez a helyzet Jákobbal is, ő is fogorvos, csak nem Indiából, hanem apai ágon Iránból, anyai ágon pedig Dániából. Nagyon érdekes, hogy azt, hogy egyik országot sem érzi magáénak, neki nem probléma, még csak törésként sem éli meg, azt mondja, hogy ő nagyon örül ennek. Elképzelni sem tudom, hogy hogyan lehet ennyire nem kötődni… Edith Észak-Afrikából jött, de nem részletezte, pontosan honnan. Mikor megkérdeztem, hogy mit dolgozik, azt válaszolta, hogy Londonban. Nem valami közlékeny, de rendes és kedves. Van egy alacsony lány talán Kínából, Vele még nem sikerült beszélgetnem, Tim, aki tipikus angol srác (tudjátok, csajok, az a kenuzós egyetemista…J), ő is szimpatikus, de még nem sikerült beszélgetnünk. Néha szoktak együtt vacsorázni, közösen filmet nézni, úgyhogy azért lesz valamennyire közösségi élet. A konyha óriási, van külön ebédlőasztalunk, úgyhogy szerintem ez lesz a közösségi tér nappali híján. Nem baj, a lényeg, hogy van hely összegyűlni, nem úgy, mint abban a néhány lakásban, amit megnéztem ezelőtt – az egyikben nem volt nappali, a másikban meg egy kínai családdal laktam volna együtt, akik megkértek, hogy szóljak, mielőtt használnám a nappalit. Nos…

A munkahelyen nem túl izgalmasak a napjaim, tanulom a kávékészítés tudományát – egyáltalán nem könnyű szép capuccino-t vagy latte-t készíteni. A capuccino tetején ugyanis a kakaó közepén egy szép fehér szívecskének kell kijönnie a tejhabból, és ezt szinte lehetetlenség megvalósítani egy olyan kétbalkezes kézügyességgel, mint ami nekem van. A placcon, amikor pincérkedem, még nem érzem magam magabiztosnak, ez egyrészt az angol miatt is van, másrészt a vendégek miatt is. Ha valaki csúnyábban néz rám, akkor már vége is minden önbizalomnak. Persze vannak kedves vendégek is, sokan, de valamiért az van bennem, hogy az angolok nem örülnek a sok bevándorlónak, és amint észreveszik rajtam a kiejtésemet vagy a nyelvtani hibáimat, távolságtartóan kezdenek viselkedni. Ezt a hipotézisemet támasztja alá az a tény is, hogy borravaló szempontjából sem bőkezűek – velem. Ahogy látom, mindenki más szépen kapja a fontocskákat. Na mindegy, nem a pénz érdekel, hanem inkább az, hogy vajon minek a jele ez: rossz felszolgáló vagyok, vagy ők nem bírják a külföldieket? És továbbra is tartom, hogy a németek a legkedvesebb vendégek, mint otthon is. J

Ma off vagyok, és gondoltam, elmegyek szétnézni a városban, vásárolgatni, lófrálni, némi városnézés és hasonlók. El kellett intéznem egy levélfeladást is, valami hivatalos dolgot a Home Office-hoz, amit nem teljesen értek, de kellett csinálnom hozzá útlevélképet és állítólag nagyon fontos, hogy gyorsan elintéződjön ez a papírmunka. Fel kellett adnom a papírokkal a személyi igazolványomat is, amitől nagyon nehezen váltam meg, sokat köszönhetek neki: végre megtanultam, hogy a first name a vezetéknév, a last name pedig a keresztnév; arról nem is beszélve, hogy személyi nélkül hiába akarok hazamenni. Eddig legalább meg volt a lehetőségem, hogy bármikor lelépjek, de most már... :) A posta teljesen olyan, mint otthon: dugig van és lassan halad a sor. Szerencsémre épp váltáskor értem oda, úgyhogy engem egy pihent, jókedvű, valószínűleg indiai srác fogadott, akinek már az elején leszögeztem, hogy az útlevelem a levélben van, úgyhogy vigyázzon rá. Megnyugtatott, hogy nem lesz semmi baja, és el is hittem neki, jó fejnek tűnt. Azért most aggódok... Miközbennéztem, ahogy a postás átveszi a kibélelt borítékot, Kosztolányi sorai jutottak eszembe: "Beírtak engem mindenféle könyvbe és minden módon számon tartanak. Porzó-szagú, sötét hivatalokban énrólam is szól egy agg-szürke lap." Milyen furcsa, hogy ennyire ragaszkodom az indentitásomat igazoló kis kártyához, amit egyébként itt nagyon nem akarnak elfogadni. A múlt héten számhordozással át akartam menni az Orange hálózatról az O2-ra (angol mobilhálózatok). Negyedszer mentem vissza az O2 irodájába (akik háromszáz ingyen percet és végtelen sms-t kínáltak bármely belföldi hálózatba, érthető tehát a kitartásom), amikor az ügyintéző az utolsó simításnál az útlevelemet kérte. Körülbelül így nézett ki a beszélgetés:
- Please your passport - kéri tőlem az útlevelet.
- Yes, this is it. This is my ID card - teszem hozzá, hogy értse, miért nincs rajta a passport felirat.
- Sorry, we need your passport.
- This is my passport - egyszerűsítem le a képletet neki.
- Do you have a passport? - értetlenkedik tovább. Még türelmesen válaszolom:
- In the EU we can use our ID card as a passport. So this is my ID card what is also a passport too. (tudom, ez így helytelen, de valahogy így mondtam)
- Sorry, we need your passport. If you haven't got an english driving license (no, but I have hungarian, vágtam közbe, de nem érdekelte), you should ask an english learner driving license, we can accept it as well. - Néztem rá, hogy ezt most komolyan gondolja? Tanulói jogsit váltsak ki azért, hogy legyen háromszáz ingyen percem? Kicsit felhúztam magam, úgyhogy gondoltam, valami ütőssel vágok vissza, és holt nyugodtan válaszoltam (miután a kollegának azt mondta a telefonba, hogy a customer majd később visszajön a jogsival).
- Thank you very much, than I am going to Vodafone. Good bye! - és nagy mosoly. Hogy az a... A Vodafone passport nélkül megcsinálta, igaz, most feltöltőkártyás vagyok megint. Huh, mérges voltam. Nem kicsit.

Ma egyébként a vásárlás során találtam egy tökéletes kabátot nyolcezer forintért, és most erősen gondolkozom rajta... Megvegyem magamnak tavaszi ajándékként? Vagy utószülinapi ajándékként? Lehet, hogy a holnapi borravalótól teszem függővé, mert most lesz pár kiadásom, költözök, vennem kell kiskanalat, mosóport és hasonló fontos dolgokat, nem költhetem a pénzem csak úgy kabátokra... Ja, itt visszajött a divatba a trapéz (hurrá!:) és a gomb (pfuj!), de egyébként nem különösebben fogott meg a Primark kínálata. Egy igénytelenebb C&A-ra gondoljatok. Olyan kínai és C&A közötti bolt. Itt olcsónak és viszonylag normálisnak hat, főleg, hogy az igényesebb üzletek az ötven fölöttieket célozzák meg. Irtó gáz, voltam olyanban is...

Na jó, mára befejezem, nem sokára jelentkezem újra - most már van Starbucks kártyám, amivel tudok bármikor jönni netezni ide, ahol nem csak finom kávé van, de jó a zene is:)

 Hipp, hipp, hurrá!:)

De ez még nem az, amire úgy vártam... :) Jákob, Reni egyik barátja hazalátogat, és arra a kilenc napra, amíg otthon lesz, odaadta nekem a szobáját - azért nem semmi ez a bizalom:) Nagyon remélem, hogy ezalatt az idő alatt találok egy szobát, és nem kell visszajönnöm pakisztánékhoz - természetesen Reniéket úgyis meglátogatom párszor, de pakisztánékkal közösködni már kicsit sok volt. Nagyon aranyosak meg kedvesek (általában), de hát mégiscsak más kultúra.

Elfelejtettem megkérdezni, hogy lesz-e netem, úgyhogy azért írok Nektek kutyafuttában. Ha lesz net, akkor midnenképpen frissítem a blogot is, és gyártok pár levelet, ha nem, akkor majd hallotok rólam egyszer :)

Hallom, megérkezett Hozzátok a jó idő... Mákosok! Itt még mindig ritkán süt a nap.

Virágoznak a fák! Hihetetlen, hogy annyira vártam már az egyik legjobb évszakot, mégis csak most veszem észre, hogy egyre szebb a környezetünk. Nem csak hogy virágba borul a környék, de csodás illatok terjengenek a levegőben (lassan kimászom a náthából:)). Annyi mesélni valóm van - de csak két szabadnapom. Ráadásul ma nagyon szépen süt a nap, úgyhogy mindjárt megyünk is Boróval kacsákat etetni. Meg talán a játszótérre.

Pár szóban a munkámról: még mindig nagyon tetszik, habár a munkatársakat kezdem megismerni, talán emiatt is kezd elmúlni az a rózsaszín köd, ami eddig volt. Eleinte nagyon segítőkészek voltak, ez most már nem mondható el mindegyikükről. A nyelvvel egyébként nincsen problémám - sőt, kiderült, hogy van még egy magyar munkatársunk, Erika. Reni elfelejtette mondani, úgyhogy nagy volt az öröm, amikor kiderült, a többiek pedig egy kicsit furcsán néztek, amikor örömünkben megölelgettük egymást a kávézó közepén.

A munkáról egyelőre ennyit, még gyűjtöm az élményeket, hogy hosszabb beszámolót tarthassak. Viszont a sétáim alatt rengeteg alkalmam volt újabb élményeket gyűjteni az emberekről és az itteni világról. Már az is kicsit érdekes például, hogy hol sétálok: minden nap egy nagy templom és az azt körülvevő temetőkert mellett visz el utam, ahol nem egyszer láttam már kisgyerekes, esetleg babakocsis anyukákat sétálgatni. Boróval mi is mentünk már temetőbe sétálni, hogy találkozhassunk a mókusokkal, akik természetesen aznap nem akartak előbújni. Csak akkor éreztem furcsának a sétát, amikor Boró elkezdte tépkedni a virágokat a sírokról - ki is fordultunk gyorsan a temetőből, és azóta nem emlegetem a mókusokat.

Hazafelé menet viszont találkoztunk egy nagyon barátságos cirmossal, akire Boróval együtt rávetettük magunkat, és legalább fél órán keresztül simogattuk, kényeztettük a vörös jószágot. Már az első simítás után volt bennem egy rossz érzés, mintha egy felkiáltójel lett volna a fejemben, csak nem tudtam, mit jelent. Aztán leesett, hogy miért nem szabad idegen állatokat simogatni... Mintha kiskoromban tetanusszal és hasonlókkal riogattak volna a szüleim, amikor idegen cicákat simogattam... Rögtön megpróbáltam elrángatni onnan Borót, de már késő volt, túl sokat simogattuk a cicust. Nem mertem elmesélni Reninek, hogy ki az új barátunk, ezért este gyomorgörccsel fürdettem Borót, reméltem, hogy nem kezd el szaladni a kis piros csík a karján.
Másnap elsétáltunk Reni elé, aki hazafelé tartott a munkából. Borónak nagyon sétálhatnékja volt, ezért elindultunk rókákat keresni. Rókákat! Mikor megosztottam Renivel a veszettséggel kapcsolatos félelmeimet, kinevetett, és felvilágosított, hogy Angliában nincs olyan, hogy veszettség. Ez egy szigetország, ahol nagyon vigyáznak arra, hogy ne is férkőzzön be sehogyan, hiszen az egész sziget élővilága kipusztulna. Végül is, logikus...

Ha már tavasz, akkor öltözködés: hát, csajok, az angol lányoknak egyáltalán nincs érzékük hozzá! Itt eleve nincsenek is olyan boltok, ahol normális, hordható ruhákat lehetne kapni, olyan c&a vagy h&m színvonal. Van egy nagyobb bolt, a Primark, ami olcsó és egészen jó, de kicsit az otthoni kínai üzletek jutnak róla eszembe, annyira nem igényes. A többi meg vagy borzalmas stílusú, vagy nagyon drága. Azért ha lesz pénzem, elkezdek szoknyákat begyűjteni:) /egyébként tegnap övet kellett vennem a farmerszoknyához!:) hah, a cél 50 vasággyal, mint Neked, Edit!:)/
Szóval el nem tudjátok képzelni, mennyi borzalmas néha sétálni az utcán és nem beszólni az angol lányoknak, hogy "te, hogy voltál képes ehhez a szoknyához ezt a kinyúlt felsőt felvenni?!" Az angoloknál egyébként csak egy rosszabb van: az amerikaiak. Ők már szót sem érdemelnek...

Múlt hétvégén Zahid bevezetett az éjszakai élet rejtelmeibe. Elmentünk egy pubba, utána pedig egy kocsmába. Valószínűleg azért sem ájultam el tőle különösebben, mert a bulizás egyébként sem az én stílusom (hiszen tudjátok), de nem is így képzeltem el egy angol pub hangulatát. Egy viszonylag kisebb hely volt, kevés ülőhellyel, rengeteg ízléstelen egyetemistával:)), hangos zenével és sok részeg emberrel. A club hasonló volt, ott kevesebben voltak, hangosabb volt a zene és belecsöppentünk egy leánybúcsút tartó bulizós társaságba, ahol Zahidnak nagy sikere volt. Nem hiszem, hogy gyakran fogok bulizni járni errefelé.

És hogy mivel díszítik a házakat errefelé? Sajnos (?) itt nagyon kicsit kertek vannak a házak előtt, úgyhogy nem találkoztam még a nálunk oly divatos kerti törpékkel. Eleinte azt hittem, hogy az angolok túl unalmasak ahhoz, hogy kitaláljanak valami hasonlóan ízlésficamos dolgot, de nem kellett csalódnom bennük. Sokkal drasztikusabb és figyelemfelkeltőbb megoldást találtak: ők műanyag pillangókat ragasztanak a házakra. Van olyan is, amit teljesen ellepnek a különböző színű és nagyságú pillangók. Nem véletlen, ugyebár: otthon, édes otthon. Amikor az első ilyet megláttam, nem akartam hinni a szememnek - és van több is! Bár annyira talán nem elterjedt, mint a mi kerti törpe divatunk. Egyébként ha már a törpéknél járunk, meg kell jegyeznem, hogy már értem az írek koboldos és tündéres mesevilágát: itt tényleg nagyon alacsonyak a házak, kicsit a kerítések, az embernek olyan érzése van, mintha tündeföldére érkezett volna, minden olyan aranyos és kicsi. Tetszik.

Mivel már régen írtam, és nem tudom, hogy mikor leszek megint olyan állapotban, hogy hosszabban beszámoljak Nektek, címszavakban leírom a főbb eseményeket, és ha lesz időm, legközelebb kifejtem őket részletesen:
- Vettem egy csizmát, és szereztem egy új barátot (az eladót). Aranyos történet:)
- Törökék felhívtak és a múlt héten többször is jártam náluk munkamegbeszélés alkalmából. Egyik este például náluk vacsoráztam, és mialatt elköltöttem a jellegzetes török kajámat (ami nagyon hasonlított a lecsóhoz, újabb bizonyítéka a magyar-török rokonságnak:)), szerelmet vallottak nekem. Vicces volt, egész úton hazafelé vigyorogtam:)
- Ma három magyar középkorú hölgyet szolgáltam ki a kávézóban, akik nem különösebben örültek annak, hogy magyarul rendelhetnek és nem adtak borravalót. Lehet, hogy hivatalosabbnak kellett volna maradnom. Olyan sznobok voltak, mint egy ház. Na, ezt kifejtem most, mert nagyon vicces. Szóval bejött ez a három nő, megörültem neki, hogy magyarok (ez hiba volt), és ajánlottam, hogy váltsunk magyarra a rendelés során is. Igazi angol süteményt szerettek volna enni, mire mondtam, hogy a Patisserie lényege, hogy a kontinentális finomságokat ismerteti meg az angolokkal, úgyhogy azt nem tudok hozni Nekik, de ajánlottam a legkelendőbb sütijeinket. Végül a magyar krémesnek szinte teljes mértékben megfelelő francia párját rendelték. Na, ennyit a sznobokról... :)
- Volt nálam Paholics Zsófi és nagyon jól éreztük magunkat. Kevés volt az idő, de készített képeket, amiket, ha már megszereztem az engedélyét, Veletek is megosztok.

Azt hiszem, mára ennyi. Igyekszem minél hamarabb jelentkezni újra és a levelekre is válaszolni. Remélem, hogy otthon is ilyen szép, napsütéses idő van és Ti is élvezitek a természet ébredezését!:)

Ahogy láthatjátok, egy francia kávézóban fogok dolgozni - épp most fordítom le az étlapot és próbálom nagyjából memorizálni, ami többek között azért is nehéz, mert a fele franciául van: Éclair au Chocolat, Mille Feuille, Tarte au Framboises... Ez azért is vicces, mert mióta a kávézóban dolgozom, jön vissza a németem is. Ha nem jut eszembe egy szó angolul, automatikusan németül mondom (valószínűleg a balatoni vendéglátós múltamnak köszönhetően). Úgyhogy ha hazamegyek, tudok majd angolul, visszatér a németem, tanulok valamennyit franciául és a bollywoodi filmeknek köszönhetően folyékonyan beszélek majd urduul is :)

Oh, most elbizonytalanodtam. Talán mégsem franciául van az étlap. A kávézó rövid története ugyanis (a honlapjuk alapján) ez: The original Patisserie Valerie first opened its doors in 1926, in Frith Street, when a Belgian born Madam Valerie decided to introduce a taste of the continent to the English.
(Azért lefordítom: Az első eredeti Patisserie Valerie 1926-ban nyitotta meg kapuit a Firth úton, amikor a belga származású Madam Valerie eldöntötte, hogy megismerteti Angliával a kontinens ízvilágát.)

Immáron öt napja dolgozó nő vagyok, és ennek örömére már fogytam is!:) A munkahelyem ötven percre van a jelenlegi lakhelyemtől, úgyhogy most naponta körülbelül két órát gyalogolok, emellett pedig nyolc órát rohangálok a munkahelyemen, amit eddig nagyon élveztem. Kedden kezdtem, az első napomon megtanítottak kávét főzni. Nos, egyáltalán nem mindegy, hogy hogyan melegítem a tejet a capuccinohoz vagy a caffé lattehez. Reni aznap nem dolgozott, amikor kezdtem, de annyira nem volt vészes a helyzet, mert egy angol lány magyarázott el mindent, éppen ezért értettem a dolgokat, bár az angol akcentust nehezen szokom meg az amerikai filmeknek köszönhetően. Kicsit stresszes voltam eleinte, például rengeteg sütemény van, és eleinte elkezdtem megtanulni a neveiket, és kérdezgettem a többieket, de leginkább Renit, aki egyszer lehurrogott, hogy csak olvassam el a sütik névtábláját. El sem hiszitek, mekkora megkönnyebbülés volt, mikor felfedeztem a kis cetliket a kirakatban! Bár kicsit nehéz hátulról kibogozni őket, most már simán megy a tükör-olvasás:)

A kávéfőzés mesterségén és a sütemények pakolásán kívül nagy kihívást jelentett még a "take away". Szerintem otthon nem annyira divat ez a csomagolós-hazavivős dolog, itt viszont nagy divatja van. Nálunk is egy személy csak azzal foglalkozik, hogy a bejövőket irányítja: ha szeretnének leülni, odairányítja őket egy asztalhoz, ha elvitelre kérnek valakit, kiszolgálja őket. Eleinte féltem, hogy nem fogom érteni az embereket, aztán leegyszerűsítettem a rendszert: "Can you show me wich cake want you?" - és szépen odavezetnek a sütihez, ráböknek és kedvesen mosolyognak. Persze, mikor öt percig mutogatunk a különböző sütikre (ők a pult előtt, én a pult mögött), akkor már annyira nem őszinte a mosolyuk... A pénztár géphez eddig nem volt kulcsom, azt most kaptam meg, de amint láttam, arra is kell szánnom egy napot, hogy megértsem és begyakoroljam. A menüt ma hoztam haza magammal, úgy döntöttem, hogy lefordítom, hogy legalább én értsem, amikor megpróbálom elmagyarázni a vendégeknek, hogy miből is áll egy-egy fogásunk. Holnap után már kint leszek a placcon - szurkoljatok, mert nagyon égő lesz...

A hétvégén a konyhán dolgoztam, ez ideiglenes megoldás volt, most vettek fel egy srácot részmunkaidőre, jövő héten már kezd is. Őszintén szólva borzalmas volt ez a két nap a konyhán, egész végig mosogattam, a körmeim tropára mentek (áááááááá), és beégettem magam pár munkatársamnál. A kávézó ugyanis két részből áll: upstairs és downstairs, fent van a kiszolgálós rész, lent pedig a konyha, a kommunikáció pedig a liften és a hozzá tartozó telefonon keresztül megy. A magyar szakon szinte minden nyelvészet-kurzuson elhangzott az a mondat, hogy a kommunikációnk 75-80 %-a nonverbális jelekből áll: nos, most már tapasztalatból mondhatom, hogy ez az idegennyelvek terén felcsúszik 95 % főlé. Sokkal inkább értem, amit mondanak, ha látom is a beszélőt, mint telefonon keresztül, bár a legjavát így is értettem. Vagy ha nem, megjegyeztem a hangzást, elismételtem a konyhán a fiúknak (két srác dolgozik ott), ők pedig kitalálták. Minden nap tanulok valami nagyon újat - és minden nap eszembe jut pár régi német szó:)

Körülbelül tizenöt alkalmazott van, ebből öten vannak a konyhán és tízen fent, persze nem egy időben. Több diákmunkásunk is van, itt ez nagyon bevett dolog (ilyen árak mellett nem csodálom, több, mint egymillió egy félév még a kamuszakokon is). Egyetlen angol munkatársam van, aki egy hónap múlva lelép, egyébként lengyel mindkét főnököm, vannak litvánok, portugálok, egy srác Venezuelából, és természetesen egy kínai srác. A nevek jól mutatják: Elinga (litván), Tiego (portugál), Magdalena (lengyel), Juan (Venezuela), Zsófi (na vajon?:)) Színes kis társaság, segítőkészek, egyelőre mindenki kedves és türelmes velem.

Holnap off leszek, azaz nem megyek dolgozni (egy héten két nap szabad, de összevissza adják ki), de talán még nehezebb napom lesz, mintha kávét főznék egész nap, mert délelőtt bankszámlát próbálok nyitni, ami eddig sajnos egyáltalán nem jött össze, aztán csizmát keresek, mert nagyon hiányzik egy normális, szoknyával is felvehető őszi-tavaszi cipő, déltől pedig Boróval vagyok, ami megint nem tartozik a pihenés kategóriájába. De már rég voltunk együtt hosszabb időt, igazából hiányzik is. Elmegyünk mókusokat nézegetni (majdnem meg is lehet fogni őket!), sétálni és délután talán még a bevásárló központba is, hogy vegyek egy kényelmesebb dolgozós cipőt magamnak, mint ami most van (ebben fáj a lábam és a hátam is egy idő után - ez van, ha az ember hozzászokik az mbt-hez).

Most búcsúzom, de nem sokára jelentkezem egy újabb bejegyzéssel az angolokról, a séták során ugyanis felfedeztem még pár dolgot - a következő részben például megtudhatjátok, hogy kert híján mivel helyettesítik az angolok az otthon divatos kerti törpéket. Majdnem lehidaltam, amikor megláttam. :)

Ui.: bocsánat a sok zárójelért és esetleges hibákért, hamarosan javítani fogom őket egy kipihentebb állapotban

Nem a várva várt első napomról írok Nektek, hanem inkább arról, hogyan is kaptam meg ezt a munkát - csak hogy teljes legyen a kép. Eredetileg is erről akartam beszámolni a hétvégén, csak aztán a nagy izgalmakban elmaradt a blogolás.

A második hetem péntekjén megint egy önéletrajz-beadós napot tartottunk Renivel, és hirtelen ötlettől vezérelve (na jó, nem is volt olyan hirtelen...) beadtam a CV-met oda is, ahol Reni dolgozik: Patesserie Valerie, egy francia hagyományokból építkező kávézó. Itt egyébként rengeteg kávézó van, az embereknek igényük van arra, hogy beüljenek egy kávéra és egy sütire, beszélgessenek egy kicsit - feldobják a napjukat:)

Szombaton már megkaptam az e-mailt, hogy mehetek vasárnap délre interjúra (úgy látszik, ez a divat errefelé), és vasárnap sikeresen túl is estem a tíz perces interjún, ahol tulajdonképpen csak a részletekről tájékoztattak. Kicsit furcsa kérdéseket tett fel nekem a menedzser: miért akarok dolgozni? Hát, én őszinte voltam: Azért, mert szeretnék élni, ahhoz pedig pénz is kell. Ha legalább azt kérdezte volna, hogy miért ott akarok dolgozni.

Egy újabb semmitmondó interjúval a hátam mögött úgy döntöttem, hogy világgá megyek. Majdnem meg is valósult a tervem, ugyanis eltévedtem. A Cowley Centerbe szerettem volna menni, hogy az itteni "100 Forintos" (itt egy fontos) édességkészletét felvásároljam. Stílusosan vettem egy kávét a Costa Cafféban, és mentem, mendegéltem, amíg az Oxford Business Parkhoz nem értem. Akkor már kezdtem sejteni, hogy a Cowley Center és a Cowley Road csak nevében kötődik egymáshoz. Kivételes tájékozódási képességemnek köszönhetően megtaláltam a legközelebbi tescót (ami itt sokkal igényesebb) és azért vettem útravalót magamnak :).
Az autópályának köszönhetem, hogy hazavezetett. Otthon mondták a többiek, hogy a város másik sarkán jártam, és igazán szép távot sétáltam ezalatt a három óra alatt. Hát, legalább láttam a külvárost. Egyébként a környéket járva esett le, hogy Rose Hill az itteni Rózsadomb, csak angol kiadásban: nem nagy gazdag paloták vannak, hanem ősrégi házak és igazi sznob angolok. Az egyik nap például Boróval sétáltunk és összebarátkoztunk egy nénivel, aki a kutyáját sétáltatta. Tudjátok, mi volt a kutya neve? George. Ehhez nincs is hozzáfűzni valóm...

Hétfőn már mentem is próbamunkára a kávézóba. Renivel dolgoztunk együtt (szigorúan angol nyelven), kitöltöttem pár kólát és megtanultam pár sütemény nevét is, egy órát pedig a konyhán töltöttem az edények mosogatásával. Az volt a legjobb rész, mert ott egyrészt nem kellett attól félnem, hogy nem értem meg az angolul kommunikáló embereket (egyedül voltam), másrészt nagyon sok sikerélményem volt: a koszos edények bementek a mosogatógépbe, a tiszták meg kijöttek - hát nem csodálatos a modern tudomány?
Alapvetően jól éreztem magam, bár megállapítottam, hogy nem lesz ez olyan könnyű, ha felvesznek. Nagy kulcsszavuk a csapatjáték, de egyáltalán nem tudnak összedolgozni. Legalábbis most is ezt mondom, hogy túl vagyok az első napomon. De ki tudja, ha sok a vendég, biztosan összeszedettebbek. A próbamunka után én nem éreztem úgy, hogy nagyon jó voltam, ráadásul a menedzserrel folytatott beszélgetésünkről megint az volt a véleményem, hogy értelmetlen volt. Volt szerencsém végighallgatni a próbamunkám előtt egy spanyol lány interjúját. Nos, lehet, hogy elgondolkodott a 'szeretnék' kifejezésén, de olyasmiket mondott, mint szeretne egy hosszútávú, biztos munkahelyet, csapatmunkát, stb. Amiket kell mondani egy ilyen interjún. Ehhez képest az én "meg akarok élni a fizetésemből" mondatom elbújhat... 1000 mérfölddel a béka ...-e alá. Szóval talán ennek is köszönhetem, hogy én magam sem voltam meggyőzve arról, hogy oda való vagyok.
Renitől természetesen folyamatosan értesültem a hírekről. Volt egy lengyel és két spanyol vetélytársam, ügyesek voltak, de a menedzser szerint én beszéltem a legjobban angolul (kíváncsi vagyok, ezt miből szűrte le, mert nagyon szűkszavú voltam:)), és bár egyszer rezgett a léc a lengyel csaj miatt, végül tegnap délután megkaptam a várva várt hívást (egy héttel a próbamunkám után), hogy március elsejével kezdhetek is.
 

Csak említés szintjén: volt egy katasztrofális interjúm a Stradaban, az egy itteni nagyon menő étteremlánc. Ezt akkor tudtam meg, mikor elmentem az interjúra. Egy jó tanács minden álláskeresőnek (én ezt mindig elrontom, pedig alapnak kellene lennie): nézzetek utána a neten, hova mentek interjúra! Megspórolhattok jó pár égést...

Nos, egyelőre úgy tűnik, hogy lezárhatom az álláskeresős részeket. Jaj, de jó!:)
(Törökék nem jelentkeztek. Szomorú... De itt is vannak aranyos törzsvendégek:))

Megpróbáltam minél később felhozni ezt a témát, mert sajnos nem érek el benne olyan sikereket, mint szeretnék. Már otthon is gondjaim voltak az álláskereséssel, úgy tűnik, ide is elkísértek ezek a problémák - valószínűleg velem van a baj, csak még nem tudom pontosan, hogy mi. A továbbiakban személyi jogok tiszteletben tartása végett nem írok neveket (valójában ezzel magyarázom, hogy képtelen voltam megjegyezni a török neveket...:))

Az első pár napban a lakótársaimnak köszönhetően elkészült a felturbózott angol önéletrajzom, amit ki is nyomtattunk kábé harminc példányban. Az én feladatom az volt, hogy járjam a várost és adjam be minden szimpatikus helyre, akár oda is, ahol nincs kiírva, hogy személyzetet keresnek. Számomra ez a módszer kissé agresszívnak tűnt, de úgy tűnik, itt a legtöbben így keresnek állást. Elsősorban felszolgálóként szerettem volna elhelyezkedni, ami egyrészt nagy merészség, hiszen kérdéses, hogy tudok-e annyira angolul (egy előkelő étteremben nem állnám meg a helyem), másrészt pont nekem való, és Peti bácsinak hála van tapasztalatom is, amit itt a legtöbb helyen azért elvárnak.
Majdnem egy hétre rá, hogy kijöttem, egy viszonylag napos, pénteki napon indultam elsp utamra, hogy beadjam pár helyre a CV-met. A Cowley Roadon indultunk el Renivel és Domival (a lengyel sráccal), ami itt Oxfordban a külföldiek gyűjtőhelye, éppen ezért kicsit lazább és családiasabb a légkör. Itt nem angolokkal találkozol, akik csúnyán néznek rád, mert külföldi vagy, hanem hozzád hasonló "szerencsét próbáló" emberekkel. Meg csövesekkel:)

Másnap már csörgött is a telefonom, hogy mehetnék interjúra a Kebab Restaurant menedzseréhez és törökökből álló csapatához. Ha jól értettem, a kissé furcsán beszélő férfi azt mondta, hogy akár azonnal elindulhatok hozzájuk. Mint utóbb kiderült, valószínűleg jól értettem, csak az én szervezett és valamilyen szinten rendszerbe foglalt életvitelem miatt nem nagyon tudtam elképzelni, hogy ő ezt tényleg így gondolja. Végül visszahívtam és vasárnap délre beszéltem meg a főnökkel egy interjút. Törökék egyébként szimpatikusak voltak már akkor is, mikor bevittem hozzájuk a CV-met, és Reni szerint is kedvesek, szóval teljes bizalommal viseltettem az ügy iránt. Vasárnap tizenegyre mentem interjúra törökékhez, de a menedzser késett egy órát, úgyhogy addig Zahiddal kávéztunk és figyeltük az éttermet - nos, a placcon bóklászó pincérsrác eléggé lazára vette a figurát, rendezgette az asztalokat és a székeket, de csak úgy tessék-lássék módon, és az embernek határozottan nem egy igényes étterem jutott róla eszébe (inkább a Burger King style:)).
A menedzser rövidre fogta az "interjút", tulajdonképpen olyan érzésem volt, mintha ő rosszabbul beszélt volna angolul, mint én. Legalábbis nehezen értettem, pedig az elmondható rólam, hogy mindent értek, amit mondanak nekem. A tíz perces beszélgetés lényege, azt hiszem, az volt, hogy menjek vissza este "próbamunkára", melynek keretén belül megismerem az étterem működését, megtanulom, mit hogyan szoktak, és ők is megfigyelnek engem, hogy mennyire vagyok nekik szimpatikus munka szempontjából.
Kicsit izgultam este, de kiderült, hogy felesleges volt. A menedzser bemutatott a pincérsrácnak, és ezután szinte felém sem nézett:) A srácról kiderült, hogy nem csak laza, hanem jó fej is. Már a bemutatkozáskor leszögezte nekem, hogy ő valójában örmény, nem török. Bejárta egész Hollandiát, egy évig ott tanult valamit, előtte otthon sebészetet tanult (legalábbis mikor rákérdeztem, akkor is a surgeon szót használta...), itt Oxfordban pedig nemzetközi tanulmányok szakon fog végezni. Megkérdeztem, mennyi van Neki hátra, erre azt válaszolta, hogy nyolc év - mert két év külföldön, három év még Oxfordban és három év PhD. Egyébként egy hónap múlva jön ki a saját verseskötete törökül, ígérte, hogy nekem is ad egyet. Kétlem, hogy látni fogom még valaha az életben, de aranyos volt tőle, hogy megígérte - ja, és egyébként 22 éves, mint én. Így is lehet élni:)
Körbevezetett az étteremben, a konyhában különösen felhívta a figyelmet arra, hogy ne nagyon álljak le dumálni a fiúkkal (jut eszembe, én voltam az egyetlen lány), mert nagyon beszédesek, és ott fogok ragadni. Ebben valószínűleg igaza is volt, a konyhafőnök ugyanis a bemutatkozás után közölte, hogy nekünk hasonló a genetikánk - gondolom, arra célzott, hogy testvérek vagyunk - és kezdte volna kifejteni a dolgot, mire a fiú gyorsan elrángatott. A pultban dolgozó törökök is kedvesek voltak, mindenki segített, figyelmes volt, sőt, az este során újdonsült barátom hagyta, hogy rendelést is felvegyek. Még az egyik törzsvendég is bemutatkozott nekem és - a pincér sráccal egyetemben - kifejtette, hogy nagyon reméli, hogy még sokat fog itt látni (tőle még csokit is kaptam az este folyamán, úgyhogy nagyon a szívemhez nőtt ő is, meg a hely is:)).
Összességében elmondhatom, hogy nagyon jól éreztem magam és örültem volna, ha felvesznek. De sajnos mikor visszamentem az "eredményért", a menedzser nem ért rá velem beszélni (egyébként megadott időpontra mentem), elküldött, mert 'busy day' volt, és ígérte, hogy felhív. Egészen addig tetszett a lazaságuk, akkor azonban nagyon rosszul esett, hogy elküldtek. Azóta is várom azt a hívást... Úgyhogy törökékről ennyit, minden esetre nagyon jó élmény volt, a végén pedig egy nagy koppanás - de hát nem lehet minden tökéletes és rózsaszín, nem igaz?:)

Folyt. köv.

Boró, vagyis Boróka Reni három év körüli kislánya, akivel mostanában sokat vagyok együtt. Hihetetlen jelenség, nagyon nagy élmény Vele lenni, s habár semmi kedvem nem volt au-pairként dolgozni, egyáltalán nem bánom ezt a pár hetet, amit együtt töltünk, mert rengeteg tapasztalattal gazdagodom.

Boró már nagyon a szívemhez nőtt, sokat lehet Vele nevetni és rengeteg szeretet is van Benne - persze akaratos és kemény kislány, mint minden három éves, de ő ráadásul hihetetlenül okos is, úgyhogy általában még fegyelmezés közben is elnevetjük magunkat Renivel a beszólásain. Nagyon szeret mesét nézni a tévében - melyik gyerek nem szeret? -, de mi természetesen igyekszünk egyéb dolgokkal lekötni. Esténként például ez nem mindig megy könnyen.
Egyik este soroltuk Neki a lehetőségeket: "Boró, vagy játszunk, vagy éneklünk Neked, vagy alszunk, ez a három lehetőség van." Erre elgondolkozva válaszolt: "Igen, akkor mesét nézünk, mert azt mondtad, hogy vagy játszunk, vagy mesét nézünk, vagy alszunk." Nagyon gyorsan vág az esze:).
A kedvencem az, amikor valamilyen rosszalkodás után Reni beígéri Neki, hogy rácsap a kezére: "Jó, de csak kicsikét, Anyuka, jó? Csak kicsikét!"

Fürdeni nem szeret, amin én kicsit csodálkoztam, az én emlékem a fürdésről az, hogy csupa szórakozás és pancsolás volt a sárga kiskacsákkal. Szerencsére most már nem küzdünk olyan sokat, amikor a fürdőbe megyünk este, mert feltaláltam a Habnéniket és Habbácsikat, akiket a csempére rajzolunk habból - az ő emlegetésükre csak úgy rohan a fürdőbe. Tudom, hogy egyszer unalmasak lesznek majd a habemberkék, úgyhogy töröm a fejem az újabb csalin - valamilyen javaslat?

Kedvenc meséje jelenleg a Pinocchio, hiába próbáltam megnézni Vele a Macskaarisztokratákat, valamiért a kis fabábú története jobban megfogta. Nem csak, hogy minden nap megnéztük egy héten keresztül (reggel az egyik felét, este a többit), de miután kikapcsoltuk a laptopot, lefekvés után még az ágyban is azt kellett mesélni Neki. Tudom, hogy a kisgyerekek szeretik az állandóságot, meg a biztonságot, de biztos vagyok benne, hogy ő nem csak ezért nézte meg olyan sokszor ezt a mesét (már egy ideje a magyar népmeséket adagolom Neki). Egyik este ugyanis a következő beszélgetést folytattuk le:

- Pinocchio pedig kapott egy lelkiismeretet is, ő volt Tücsök Tihamér.
- Nem értem.
- Mit nem értesz? Hogy mi az a lelkiismeret?
- Nem, nem azt. Lucifer egy gonosz angyal.
- Igen, Lucifer angyal volt, de gonosszá vált, szembeszegült Istennel.
- Csak azt nem értem, hogy hol van a mesében?
- Ki, Lucifer? Hogy ebben a történetben ki ő? - bólintás - Hm...
Próbáltam válaszolni a kérdésére, de annyira ledöbbentem ezen a logikán, hogy csak össze-vissza zagyváltam Neki valamit Derék Rókusról és a bácsiról, aki szamárrá változtatja a rossz kisfiúkat. Nem semmi, ugye? Így összerakni a kockákat... Tegnap este pedig azt kérte, hogy azt a mesét meséljem, amikor Jákob fiai beledobták Józsefet a kútba és összevérezték a ruháit. Végül nem meséltem el (egyébként is belesültem volna), de ma estére felkészülök belőle rendesen:).

Boróról egyébként rengeteget lehetne írni, de most mennem kell felébreszteni a délutáni szunyából, hogy este is időben elaludjon. Megyünk kacsákat etetni.
Ja, még egy dolog, amiért nagyon szeretem: megeszi a főztömet!;) 

A lutoni reptér nem különösebben érdekes - két és fél órát vártam ott, és azzal szórakoztattam magam, hogy megpróbáltam kitalálni a kiáramló embertömegből, hogy honnan érkezett a gép - a Keletről érkezőknél nem is tévedtem nagyot (lengyelek).

Lutonból busszal jöttem Oxfordig, ami nem is volt olyan furcsa, mint hittem volna. A közlekedés azóta is csak a körforgalmaknál zavar igazán, egyébként egészen megszoktam már ezt a fordított rendszert. Arra gondoltam, hogy később, mikor már nem zavarodok bele a körülnézésbe a zebra előtt, veszek egy órát az egyik autós sulinál - nagy buli lehet itt vezetni:)

Oxfordból első nap nem láttam túl sokat, amint megérkeztem, lefeküdtem aludni. Jelenlegi szállásom Rose Hillben van (ugye, milyen szép név?:)), egy aranyos, kicsi, kétszintes házikó földszintjén. Reni négy pakisztánival és egy lengyel sráccal lakik együtt. A "főnök" Zahid, aki egy nagyon segítőkész, rendes srác, nagyon sokat köszönhetek Neki. Azt hiszem, valami családi kapocs van közte és a másik két pakisztáni srác között, de ebben még nem vagyok biztos (egyiküknek itt él a felesége is). Domi, alias Dominik egy nagyon aranyos lengyel srác, akit Renivel hamar a szívünkbe zártunk, amikor valentin napra kaptunk tőle lengyel bonbont. Egyébként ő rosszabbul beszél nálam angolul, ami - csúnya dolog - de ad egy kis önbizalmat a nyelvtudásomat illetően:).
Van egy nappalink, ahol össze szoktunk gyűlni, általában közös tévézésre, mert valamiért pakisztánék állandóan tévét néznek, ráadásul bollywoodi filmeket, amikben sokat énekelnek, táncolnak és sírnak - egy életre elegem lesz belőlük:). /Most éppen egy bollywoodi horrorfilm megy... inkább nem minősítem./

Sajnos még olyan igazi, hagyományos városnézésre nem volt alkalmam, de amennyit eddig láttam Oxfordból, az lenyűgöző volt. A hangulata is nagyon jó, kezdem átérezni az angol romantikusok természetszeretetét. A belvárosban sok régi emlék található, és például itt a kertünk végében is van egy román kori templom. Tervezem, hogy múzeumokba is megyek, remélem, minél hamarabb lesz rá lehetőségem. Mondjuk, időm az van...

Igazi angol emberekkel annyira még nem találkoztam, de ha sétálgatok az utcán, néha rám köszönnek, ami nagyon jó érzés :) Általában jellemző, hogy a férfiak nagyon udvariasak. Ki tudja, lehet, hogy még nem találkoztam olyan sokkal, ezért hiszem ezt, de eddig nagyon észrevehető a különbség az otthoni viszonyokhoz képest. Ja, és a zebra - az egy szent dolog, ha már a közelében vagy, megállnak és átengednek.
A belvárosban sok a fiatal, akik Oxford University pulcsit viselnek - megfogadtam, hogy beszerzek egyet, mielőtt hazamegyek, nagyon menő! Kinek vigyek még?:) Az egész városon érezhető a diákság jelenléte: sok diák biciklizik, könyvekkel megrakodva járkálnak, a Temzén esténként vannak kenusok is, az edzők a parton biciklizve követik őket és kiabálják be az utasításokat.
Az emberekkel kapcsolatban fontos még megjegyeznem egy momentumot: az angol nők pórázon vezetik a gyerekeiket - nem, nem olvastad félre: pórázon! A gyerek hátára van fogatva, és mehet, amerre lát, az anyja csak visszarántja, ha úgy gondolja. Nem is merek belegondolni, milyen károkat okoznak ezzel szegény gyerekben...

Azt hiszem, mára ennyi. Még úgyis sokat fogok írni az itteniekről és a szokásaikról, csak azért kezdtem ezekkel, mert nekem az első pár napban ezek voltak a legszembetűnőbb dolgok. A képek is úton vannak... :)
 

Kedves Olvasóim!

Sokat gondolkodtam rajta, hogy beindítsam-e ezt a blogot, de a sok levél, amit kapok Tőletek, meggyőzött arról, hogy érdemes így is megosztanom az élményeimet. Belekezdek, és remélem, hogy lesz erőm folytatni a későbbiekben is :)

Sofi
Rólam csak annyit, hogy júniusban fejeztem be a magyar alapszakot az ELTE-n, történelem minorral (amit általában le szoktam tagadni:)). Tavasszal, miután beadtuk a felvételi jelentkezést, úgy döntöttem, hogy andragógia mesterre szeretnék menni. Felmerült a kérdés, hogy mit fogok csinálni a következő évben: esetleg elkezdem a tanári mestert, vagy kimegyek külföldre egy kicsit...

Anglia
Aki ismer, tudja, hogy egyáltalán nem vágytam külföldre. Szeptembertől beköltözhettem egy budai lakásba, amibe az első percben beleszerettem, kipróbálhattam az egyedül élés előnyeit és hátrányait, vendégeket fogadhattam, elkezdhettem főzni (éljen az amerikai palacsinta, a csilis bab és a lencsefőzelék:)), és elkezdhettem dolgozni is: nagyon vártam az önálló életem elkezdését.
No igen, egyszer, régen, valaki azt mondta, hogy nálam naivabb teremtést nem nagyon ismer - talán igaza volt...
Az álláskeresős élményeimről rengeteget mesélhetnék, voltak vicces (Zepter) és kevésbé vicces dolgok (munkaügyi központ), a lényeg, hogy sajnos nem úgy működtek a dolgok, ahogy én azt vártam. És januárban ott tartottam, hogy bármennyire nem akartam itt hagyni Magyarországot, kénytelen vagyok kimenni egy fél évre valahova, ha hasznosan akarom tölteni az időmet.

Élet
Sosem voltam az a laza, a bizonytalant is jól viselő ember, sőt, kifejezetten szeretem, ha megtervezhetem a dolgokat (igen, például percre pontosan a lagzi menetét:)), és mindent előre látok. Éppen ezért volt részemről egy igazán nagy dolog, hogy hirtelen beleugrok az ismeretlenbe és megveszem a repülőjegyet Angliába - úgy, hogy az egyetlen biztos pont Reni, egy régi barátnőm, aki két-három hétig szívesen vendégül lát. Nos, még nem bántam meg:)

Biztosan sokan láttátok az Ízek, imák, szerelmek c. filmet. Van benne egy vicc, ami szerintem mindenki számára tanulságos lehet. Amikor megnéztem a filmet, talán helyzetemből adódóan is, nagyon megérintett ez a kis tanulságos történet:  

"Van egy csodálatos régi olasz vicc egy szegény emberről, aki minden nap elmegy a templomba és egy nagy szent szobra előtt imádkozik, könyörögve: "Kedves szent, kérlek, kérlek, kérlek, hadd nyerjen a lottón. " Végül, a felzaklatott szobor életre kel, lenéz a könyörgő emberre és azt mondja: "Kedvesem, kérlek, kérlek, kérlek, vegyél szelvényt. "

Nos, én megvettem a jegyet.