Sofi, Anglia, élet

Több mint egy éve itthon vagyok - és ezt úgy értem, hogy egy szép házban "lógatom a lábam" és keresem azt a tevékenységet, ami feltölt. Nehéz hobbit keresnie annak, akinek eddig sosem volt rá szüksége. Vagy legalábbis eddig sosem hiányzott annyira valami, ami akár harminc perc alatt feltöltene és úgy érezném, hogy van erőm a következő négy órás etaphoz... Most kicsit köntörfalazok - de ha már újra belefogok, nem akarom lelőni előre a poént :)

2011. 08. 09-én jöttem haza Angliából, tulajdonképpen öt éve. És azóta annyi minden történt, hogy több regényt is megtölthetnék vele. A történetek javát már csak visszaemlékezve írom, és biztos vagyok benne, hogy az idő megszépíti az eseményeket, de talán jobb is így, hogy kicsit távolabbról látom már az akkori életemet. És persze senkit sem untatok az unalmas részletekkel. A blog továbbra is nyilvános, de naplószerű - ennek megfelelően fogok beszámolni mindenről, tudván, hogy akár a szüleim is olvashatják ;) És igyekszem kevés smile-t használni, az utóbbi időben nagyon rászoktam...

Mielőtt belevágnék, hogy mi is történt velem 2011 második felében, arra gondoltam, hogy az első posztom szóljon Angliáról. A blog címében most már teljesen irreleváns, valószínűleg le is kerül majd. De ez indította el a blogot, és így öt év távlatából úgy érzem, értékelnem kell az ott töltött öt hónapomat.

Kicsit nosztalgikus volt átnézni az Angliában írt bejegyzéseimet, de azt láttam, hogy már az elején úgy fogalmaztam, hogy kénytelen voltam kimenni. Nos, ez az érzés maradt meg bennem leginkább. Az az öt hónap a túlélésről szólt, hogy mihamarabb jöhessek haza. Történtek jó dolgok és találkoztam nagyon kedves emberekkel, de így utólag is csak az maradt meg bennem, hogy ez egy muszáj helyzet volt. Bár úgy látom, hogy ezt a blogomban akkor még nem írtam meg, az angliai út egy vesztes útja volt. Kívülről úgy tűnt, hogy milyen szuper vagyok, hogy szerencsét próbálok Angliában, de az igazság az, hogy menekültem az elől, hogy Magyarországon nem találtam és nem álltam meg a helyem sehol, még a Vodafone call centerében sem. Mondjuk az egyébként sem volt nagy élmény, talán majd egyszer az álláskeresős sztorikat is megírom - anno vezettem naplót is, annyira viccesek voltak.

Szóval Oxford és az ott töltött 5 hónap arról szólt, hogy leteljen a kényszerpihenő és szeptembertől visszatérhessek az egyetemre. És bár semmit sem tettem és egy csipetnyit sem erőltettem meg magam, végül nagyon sok pozitívuma lett az ott töltött időnek:

• megtanultam angolul (nos, mára jelentősen megkopott a tudásom...)
• nagyon sokat fogytam, szuper alakom lett (sajnos már ez is csak emlék)
• visszatért az önbizalmam (teljesítettem egy munkahelyen, megszerettek, jól kerestem)
• most már talán bevallhatom: sikerült egy négy napnál hosszabban tartó kapcsolatot letennem az asztalra :) (erről ennyit és ne többet, nem akarom kibeszélni az illetőt, még akkor sem, ha egyébként nem értene egy kukkot sem belőle)

De végül nagyon örültem, hogy hazajöhettem. Úgy éreztem magam, mint aki egy álomból ébred fel: azt tanultam szeptembertől az egyetemen, amit mindig is akartam, önbizalommal teli, csinos lány lettem, eltartottam magam és magabiztosan néztem szembe az élettel. És végre tényleg elkezdtem élni.