Sofi, Anglia, élet

- avagy hogyan bőszítsd fel a kedves vendégedet, aki olyannyira elfoglalt (üzletember), hogy fel sem néz a Blackberry-jéből, amikor rendel:

- Hello, mit hozhatok?
- Egy "eggs benedict royal"-t és egy kávét kérek.
- Milyen kávét szeretne?
- Feketét - még mindig a blackberry-jén pötyög.
- Filter kávét vagy espressot? - erre már felnéz, mert nem hiszi el, hogy ennyire értetlen vagyok.
- Filter kávét (americano errefelé). /A szemein látom, hogy teljesen hülyének néz./
- Tejjel vagy anélkül?
- Tejjel - most már rendesen utál. Belepillantok a jegyzeteimbe, hátha találok még egy utolsó kérdést, és igen, sikerül egyet kihalászni:
- És hogy szeretné a tojásokat? Kemény legyen, lágy, vagy közepesen főtt?
- Közepesen!
Csak akkor enged feszült-kiegyenesedett tartásából, amikor elmosolyodom, bólintok, és megköszönöm a rendelését. Természetesen nem köszöni meg, amikor lerakom elé a kávét, illetve a kajáját, és borravalót sem hagy. Nem lepődöm meg. Inkább szánalmas, mint dühítő mindez vasárnap reggel.

- avagy a kedves, határozott vendég

- Hello, segíthetek?
- Ketten szeretnék leülni (Table for two).
- Egy kis türelmüket kérem, van egy asztalunk az ablaknál, letisztítom és elfoglalhatják.
- Köszönjük.
Haha, csak azt hiszed, hogy felfogták, amit mondtál. Odaérsz az asztalhoz, elhozod a koszos bögréket, de még vissza kell menned letörölni, felrakni az evőeszközt és az étlapokat. Amikor visszaérsz az asztalhoz tele kézzel (evőszköz, szalvéta, rongy, étlapok), már ott ülnek, nem férsz hozzá az asztalhoz rendesen. Közlik veled, hogy nekik nem kell étlap, már rendelnének is. Egy kis türelmet kérsz, visszaviszed a cuccost a pult mögé, magadban azon átkozódva, hogy nem is kellene letörölnöd az asztalt, üljenek csak mocsokban, ha annyira siettek, de végül mégis mosolyogva hajlongasz előttük és tiszta is lesz az asztal egy másodperc alatt. Felegyenesedsz és még egy mosolyt is sikerül összehoznod:
- Mit hozhatok Önöknek?
- Öhm... van smoothie-juk? Milyen fajta? Mennyibe kerül?
És akkor végleg ráfagy a mosoly az arcodra. Egy pillanat türelmet kérsz, visszagyalogolsz a pultba, hozol egy étlapot, KINYITOD és leteszed eléjük.
- Van smoothie-nk. Ezek azok - és megvárod, amíg kibetűzik, majd rendelnek valami teljesen más dolgot. Ez ma volt, még friss...

- magyarok

Negyed óra múlva zárunk, úgyhogy már senkit sem szolgálunk ki az asztalnál, csak elvitelre adunk mindent. Egyszer csak egy pocakos, baseball sapkás bácsi sétál be határozottan, eltökélt kifejezetten az arcán, szinte elsöpörve a "Please wait to be seated" táblánkat (Kérjük, várjon az asztalhoz fáradással -bocs, most jobban nem tudom fordítani). Éppen az asztalokat tisztítom, ráköszönök, de egyáltalán nem reagál. Megállapítom, hogy micsoda egy bunkó, amikor meghallok kintről egy hangot.
- Várjá' má', hova mész, itt kell várni!
Máris pontosítok magamban: nem bunkó, csak magyar. A bácsi hátraarcot csinál és kimasírozik (van ilyen szó egyáltalán?) a kávézóból. Az ajtóban megjelenik egy harmincas, szőke hölgy és felém fordulva kérdezi:
- Ár jú klózing?
A fülemet szinte sérti az erős magyar akcentus és végül úgy döntök, ha ő sem tud köszönni (amit én megtettem, mikor belépett), akkor én nem vagyok köteles felfedni kilétemet, és angolul válaszoltam, hogy sajnos igen. Azért vannak jó fej magyarok is, csak ők nem jönnek be hozzánk:)

- németek

A tipikus eset: Apuka, anyuka három gyermekkel (akik már inkább tinik) leülnek egy asztalhoz. A rendelést angolul veszem fel, de csak az apuka beszél hozzám, és meghallom, hogy németül kérdezi az infókat a többiektől. Természetesen erre izgatott leszek, és megkísért, hogy bevessem kifakult német tudásomat. Azt már tudom, hogy csak úgy nem kezdhetek el németül beszélni, mert akkor megijednek, hogy esetleg értem, amit mondanak, úgyhogy előtte megkérdezem, hogy Németországból jöttek-e, és ellövök egy danke schönt, mint egy aranyos pincér, aki próbál minden nyelven pár szót megtanulni. Kapok egy mosolyt, de nincsenek elájulva - ki lenne, ez csak a köszönöm, de én nem csak eddig terveztem. Apuka épp kimegy a mosdóba, amikor leszedem a koszos tányérokat, úgyhogy az anyukától kérdezem meg, hogy minden rendben volt-e - németül. Bólogat, de nem válaszol. A gyerekektől hangos danke schön-nel veszem el a tányérokat (mert összeszedték nekem), de nem reagálnak sem köszönömöt (amit vártam volna), sem kérem-et. Teljesen lehangolva battyogok vissza a pultba a koszos tányérokkal és amikor fizetnek, már meg sem próbálok németezni. Látom, hogy nem kedveltek meg, pedig van, aki értékeli a spanyol próbálkozásaimat, vagy a lengyel dzsinkujét.
Természetesen az apuka egy egész ötfontost ott hagy borravalónak - mert ők a németek. Ez annyira jellemző rájuk: nem haverkodnak, de borravaló tekintetében ők adnak a legtöbbet.

- szívmelengetős, amikor a hárpia vendég egyedül veled kedves, és ennek nagyon örülsz

Ez teljesen friss sztori. Ma bejött két hölgy, elég gyorsan kerítettem nekik asztalt (merthogy a hétvégéken egyébként sorban állás van az ajtóban, hogy leülhessenek nálunk egy kávéra:)), ráadásul az én részlegemre ültek. Nem tudom, mondtam-e már, de elromlott a légkondink, úgyhogy általában 25 és 30 fok között mozog a hőmérséklet odabent. Természetesen az összes vendég ezzel kezdi: mennyire meleg van, milyen fülledt a levegő; és mindegyiknek el kell magyarázni, hogy miért. Az érzékenyebbek erre sajnálkoznak egyet, hogy "és maguknak ebben a hőségben kell dolgozniuk? Oh, szegénykém...", és esetleg több borravalót is hagynak a végén, ha elég szörnyen nézel ki. Nekem általában sikerül elég szerencsétlenül kinéznem, utoljára augusztusban voltam fodrásznál, kozmetikusnál még régebben. :)
Szóval a két hölgy is ezzel kezdte, majd rendeltek két lasagne-t és két jeges vizet. Hogy honnan, honnan nem, szereztek két kis propellert is, amit nagyon ötletesnek találtam. Kirakták az asztalra, és ahelyett, hogy az étlappal legyezték volna magukat (amit több vendégünk is szokott csinálni), a kis propellerekkel játszottak.
A vizet ki is vittem nekik azonnal, de a jéggel késtem, mert két asztalom is fizetett és rendelést is vettem fel. A szőke hölgy nagyon csúnyán nézett rám, mikor másodszor is el kellett mondania, hogy kérne egy kis jeget, úgyhogy kezdtem berezelni, hogy megint lesz egy rossz emlékű asztalom (általában engem jobban megvisel, ha a vendégek szemetek, mint őket:)) Elég sokáig rosszallóan néztek rám, pedig tényleg rohantam. Nem tudom, mi változtathatta meg a véleményüket, de amikor a tányérjaikat szedtem le, megkérdezte tőlem a szőke hárpia, hogy ki kapja a tippet (borravalót). Mondtam, hogy én teszem el. Azért megkérdezte még egyszer, hogy nem megy-e a közösbe (ilyenkor mindig úgy érzem, hogy nem bíznak az angolomban), és megint azt válaszoltam, hogy azt én kapom. Kicsit meglepődtem, mikor erre elégedetten hátradőlt, és megjegyezte, hogy nagyon helyes, mert így ad tippet, de ha a közösbe menne, ő bizony 'ezeknek' nem adna semmit. Nem kérdeztem rá, hogy kiket ért "ezek" alatt, de szerintem Maggie-t és Juan-t láthatta dolgozni. Juan lassú volt és rosszkedvű, Maggie pedig állandóan bárgyún mosolygott és nagyon lassan sétált az asztalaihoz. Magamban elfojtottam egy vigyort - ez ugyanis többet ért nekem minden tippnél - és megköszöntem a három fontot, amit a kezembe nyomott távozáskor.