A lutoni reptér nem különösebben érdekes - két és fél órát vártam ott, és azzal szórakoztattam magam, hogy megpróbáltam kitalálni a kiáramló embertömegből, hogy honnan érkezett a gép - a Keletről érkezőknél nem is tévedtem nagyot (lengyelek).
Lutonból busszal jöttem Oxfordig, ami nem is volt olyan furcsa, mint hittem volna. A közlekedés azóta is csak a körforgalmaknál zavar igazán, egyébként egészen megszoktam már ezt a fordított rendszert. Arra gondoltam, hogy később, mikor már nem zavarodok bele a körülnézésbe a zebra előtt, veszek egy órát az egyik autós sulinál - nagy buli lehet itt vezetni:)
Oxfordból első nap nem láttam túl sokat, amint megérkeztem, lefeküdtem aludni. Jelenlegi szállásom Rose Hillben van (ugye, milyen szép név?:)), egy aranyos, kicsi, kétszintes házikó földszintjén. Reni négy pakisztánival és egy lengyel sráccal lakik együtt. A "főnök" Zahid, aki egy nagyon segítőkész, rendes srác, nagyon sokat köszönhetek Neki. Azt hiszem, valami családi kapocs van közte és a másik két pakisztáni srác között, de ebben még nem vagyok biztos (egyiküknek itt él a felesége is). Domi, alias Dominik egy nagyon aranyos lengyel srác, akit Renivel hamar a szívünkbe zártunk, amikor valentin napra kaptunk tőle lengyel bonbont. Egyébként ő rosszabbul beszél nálam angolul, ami - csúnya dolog - de ad egy kis önbizalmat a nyelvtudásomat illetően:).
Van egy nappalink, ahol össze szoktunk gyűlni, általában közös tévézésre, mert valamiért pakisztánék állandóan tévét néznek, ráadásul bollywoodi filmeket, amikben sokat énekelnek, táncolnak és sírnak - egy életre elegem lesz belőlük:). /Most éppen egy bollywoodi horrorfilm megy... inkább nem minősítem./
Sajnos még olyan igazi, hagyományos városnézésre nem volt alkalmam, de amennyit eddig láttam Oxfordból, az lenyűgöző volt. A hangulata is nagyon jó, kezdem átérezni az angol romantikusok természetszeretetét. A belvárosban sok régi emlék található, és például itt a kertünk végében is van egy román kori templom. Tervezem, hogy múzeumokba is megyek, remélem, minél hamarabb lesz rá lehetőségem. Mondjuk, időm az van...
Igazi angol emberekkel annyira még nem találkoztam, de ha sétálgatok az utcán, néha rám köszönnek, ami nagyon jó érzés :) Általában jellemző, hogy a férfiak nagyon udvariasak. Ki tudja, lehet, hogy még nem találkoztam olyan sokkal, ezért hiszem ezt, de eddig nagyon észrevehető a különbség az otthoni viszonyokhoz képest. Ja, és a zebra - az egy szent dolog, ha már a közelében vagy, megállnak és átengednek.
A belvárosban sok a fiatal, akik Oxford University pulcsit viselnek - megfogadtam, hogy beszerzek egyet, mielőtt hazamegyek, nagyon menő! Kinek vigyek még?:) Az egész városon érezhető a diákság jelenléte: sok diák biciklizik, könyvekkel megrakodva járkálnak, a Temzén esténként vannak kenusok is, az edzők a parton biciklizve követik őket és kiabálják be az utasításokat.
Az emberekkel kapcsolatban fontos még megjegyeznem egy momentumot: az angol nők pórázon vezetik a gyerekeiket - nem, nem olvastad félre: pórázon! A gyerek hátára van fogatva, és mehet, amerre lát, az anyja csak visszarántja, ha úgy gondolja. Nem is merek belegondolni, milyen károkat okoznak ezzel szegény gyerekben...
Azt hiszem, mára ennyi. Még úgyis sokat fogok írni az itteniekről és a szokásaikról, csak azért kezdtem ezekkel, mert nekem az első pár napban ezek voltak a legszembetűnőbb dolgok. A képek is úton vannak... :)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.