Sofi, Anglia, élet

Megpróbáltam minél később felhozni ezt a témát, mert sajnos nem érek el benne olyan sikereket, mint szeretnék. Már otthon is gondjaim voltak az álláskereséssel, úgy tűnik, ide is elkísértek ezek a problémák - valószínűleg velem van a baj, csak még nem tudom pontosan, hogy mi. A továbbiakban személyi jogok tiszteletben tartása végett nem írok neveket (valójában ezzel magyarázom, hogy képtelen voltam megjegyezni a török neveket...:))

Az első pár napban a lakótársaimnak köszönhetően elkészült a felturbózott angol önéletrajzom, amit ki is nyomtattunk kábé harminc példányban. Az én feladatom az volt, hogy járjam a várost és adjam be minden szimpatikus helyre, akár oda is, ahol nincs kiírva, hogy személyzetet keresnek. Számomra ez a módszer kissé agresszívnak tűnt, de úgy tűnik, itt a legtöbben így keresnek állást. Elsősorban felszolgálóként szerettem volna elhelyezkedni, ami egyrészt nagy merészség, hiszen kérdéses, hogy tudok-e annyira angolul (egy előkelő étteremben nem állnám meg a helyem), másrészt pont nekem való, és Peti bácsinak hála van tapasztalatom is, amit itt a legtöbb helyen azért elvárnak.
Majdnem egy hétre rá, hogy kijöttem, egy viszonylag napos, pénteki napon indultam elsp utamra, hogy beadjam pár helyre a CV-met. A Cowley Roadon indultunk el Renivel és Domival (a lengyel sráccal), ami itt Oxfordban a külföldiek gyűjtőhelye, éppen ezért kicsit lazább és családiasabb a légkör. Itt nem angolokkal találkozol, akik csúnyán néznek rád, mert külföldi vagy, hanem hozzád hasonló "szerencsét próbáló" emberekkel. Meg csövesekkel:)

Másnap már csörgött is a telefonom, hogy mehetnék interjúra a Kebab Restaurant menedzseréhez és törökökből álló csapatához. Ha jól értettem, a kissé furcsán beszélő férfi azt mondta, hogy akár azonnal elindulhatok hozzájuk. Mint utóbb kiderült, valószínűleg jól értettem, csak az én szervezett és valamilyen szinten rendszerbe foglalt életvitelem miatt nem nagyon tudtam elképzelni, hogy ő ezt tényleg így gondolja. Végül visszahívtam és vasárnap délre beszéltem meg a főnökkel egy interjút. Törökék egyébként szimpatikusak voltak már akkor is, mikor bevittem hozzájuk a CV-met, és Reni szerint is kedvesek, szóval teljes bizalommal viseltettem az ügy iránt. Vasárnap tizenegyre mentem interjúra törökékhez, de a menedzser késett egy órát, úgyhogy addig Zahiddal kávéztunk és figyeltük az éttermet - nos, a placcon bóklászó pincérsrác eléggé lazára vette a figurát, rendezgette az asztalokat és a székeket, de csak úgy tessék-lássék módon, és az embernek határozottan nem egy igényes étterem jutott róla eszébe (inkább a Burger King style:)).
A menedzser rövidre fogta az "interjút", tulajdonképpen olyan érzésem volt, mintha ő rosszabbul beszélt volna angolul, mint én. Legalábbis nehezen értettem, pedig az elmondható rólam, hogy mindent értek, amit mondanak nekem. A tíz perces beszélgetés lényege, azt hiszem, az volt, hogy menjek vissza este "próbamunkára", melynek keretén belül megismerem az étterem működését, megtanulom, mit hogyan szoktak, és ők is megfigyelnek engem, hogy mennyire vagyok nekik szimpatikus munka szempontjából.
Kicsit izgultam este, de kiderült, hogy felesleges volt. A menedzser bemutatott a pincérsrácnak, és ezután szinte felém sem nézett:) A srácról kiderült, hogy nem csak laza, hanem jó fej is. Már a bemutatkozáskor leszögezte nekem, hogy ő valójában örmény, nem török. Bejárta egész Hollandiát, egy évig ott tanult valamit, előtte otthon sebészetet tanult (legalábbis mikor rákérdeztem, akkor is a surgeon szót használta...), itt Oxfordban pedig nemzetközi tanulmányok szakon fog végezni. Megkérdeztem, mennyi van Neki hátra, erre azt válaszolta, hogy nyolc év - mert két év külföldön, három év még Oxfordban és három év PhD. Egyébként egy hónap múlva jön ki a saját verseskötete törökül, ígérte, hogy nekem is ad egyet. Kétlem, hogy látni fogom még valaha az életben, de aranyos volt tőle, hogy megígérte - ja, és egyébként 22 éves, mint én. Így is lehet élni:)
Körbevezetett az étteremben, a konyhában különösen felhívta a figyelmet arra, hogy ne nagyon álljak le dumálni a fiúkkal (jut eszembe, én voltam az egyetlen lány), mert nagyon beszédesek, és ott fogok ragadni. Ebben valószínűleg igaza is volt, a konyhafőnök ugyanis a bemutatkozás után közölte, hogy nekünk hasonló a genetikánk - gondolom, arra célzott, hogy testvérek vagyunk - és kezdte volna kifejteni a dolgot, mire a fiú gyorsan elrángatott. A pultban dolgozó törökök is kedvesek voltak, mindenki segített, figyelmes volt, sőt, az este során újdonsült barátom hagyta, hogy rendelést is felvegyek. Még az egyik törzsvendég is bemutatkozott nekem és - a pincér sráccal egyetemben - kifejtette, hogy nagyon reméli, hogy még sokat fog itt látni (tőle még csokit is kaptam az este folyamán, úgyhogy nagyon a szívemhez nőtt ő is, meg a hely is:)).
Összességében elmondhatom, hogy nagyon jól éreztem magam és örültem volna, ha felvesznek. De sajnos mikor visszamentem az "eredményért", a menedzser nem ért rá velem beszélni (egyébként megadott időpontra mentem), elküldött, mert 'busy day' volt, és ígérte, hogy felhív. Egészen addig tetszett a lazaságuk, akkor azonban nagyon rosszul esett, hogy elküldtek. Azóta is várom azt a hívást... Úgyhogy törökékről ennyit, minden esetre nagyon jó élmény volt, a végén pedig egy nagy koppanás - de hát nem lehet minden tökéletes és rózsaszín, nem igaz?:)

Folyt. köv.