Sofi, Anglia, élet

Még nem említettem Nektek Andit, oxfordi barátnőmet. Aznap, amikor megérkeztem Oxfordba, ő vigyázott Boróra – ekkor ismertük meg egymást, és én akkor még nem is sejtettem, milyen jó barátnőt találok Benne itt magamnak J Mostanában sokat vagyunk/leszünk együtt, megmutatja a legszebb helyeket itt Oxfordban. A múlt héten, mikor még nem volt ágyam, Nála aludtam – néha ott éjszakázom, és nagyon jó csajos esték sikerednek ezekből az „ottalvásokból”. Valószínleg ő is el fogja olvasni ezt a pár sort, úgyhogy nem is ömlengek tovább, inkább rátérek a tegnapi napunkra.

Reggel ragyogó napsütésre ébredtem – csodálatos az idő immáron négy napja – természetesen pont ma reggel nem sütött hét ágra a nap, amikor mostam, és a hajamat is a napon akartam megszárítani. Napjaim egyik legnagyobb dilemmája jelenleg egyébként a hajszárító kérdése: vegyek vagy ne vegyek? Mert ha ilyen szépen süt a nap, akkor nem érdemes, de ha nincs szép idő, kicsit kellemetlen a hidegben vizes hajjal dolgozni menni. Ráadásul ha már veszek, haza is akarom vinni, de akkor már érdemes lenne vennem egy új bőröndöt is, mert lassan nem fogok beleférni abba a kettőbe, amit elhoztam…

Szóval tegnap reggel gyönyörű idő volt amikor elindultam az Andi által megadott helyre. Nagyon szép utcán mentem végig: fák az út szélén, ízléses házak (sehol egy pillangó), egyszóval teljesen ráhangolódtam az istentiszteletre – merthogy azt terveztük, hogy elmegyünk a bapttista alkalomra Headingtonba, ahova Andi járni szokott. A templom egyébként egyáltalán nem templomnak tűnt – inkább egy modern építésű szögletes izének, de nem is nagyon látni egyébként klasszikus újépítésű templomokat. A régiek még hagyományosak, de ezek az újak… Az épület templom része egy kisebb előadóteremhez hasonlított, alapvetően egyszerűen berendezve, mindössze egy fakereszttel díszítve. Ez puritán természetemnek köszönhetően tetszett. A zene és ének – nos, már az egyetemi gyülekezetben sem bírtam ezeket a napjaink zenei stílusát tükröző keresztény ifjusági dalokat, és itt sem nyerték el tetszésemet. Viszont érdekes volt figyelni az énekesek kiejtését. A prédikációt nagyjából értettem, szerintem nagyon jó volt. Kicsit mosolyogtam magamban, Máté evangéliumából olvasták fel azt a részt, amikor Jézus megkérdezi a tanítványoktól, hogy Kinek mondanak engem az emberek? Majd: és kinek mondotok engem ti? A vicces az, hogy Péter válaszát még felolvasták, de amit Krisztus erre válaszolt, hogy „én erre a kősziklára építem az én egyházamat” már nem – persze, nem akartak belemenni gondolom a katolikus egyház kritizálásába. Persze én is gonosz vagyok, hogy ahelyett, hogy értékelném a prédikáció minőségét az ilyen kis apróságokon akadok fenn – úgyhogy utólag is megrovom magam, de szerintem akkor is féltek idézni ezt az utolsó választ.

Istentisztelet után  a haza fele úton na mit találtunk? Emma Watson házát! Nem mintha akkora nagy Emma Watson rajongó lennék, de legalább visszavághatok Paholics Zsófinak, aki James McAvoy háza előtt sétáélgat minden nap Londonban… Hallod, Zsófi?:) Délben nálam ebédeltünk Andival, még maradt a gulyásból, ami Reni partiján készült. Délután pedig mentem dolgozni, ahol úgy különösebb dolog most nem történt. Azt hiszem, az egyik lány kicsit ideges rám, legalábbis mindig úgy érzem, hogy azt érezteti velem, hogy lassú vagyok – de nem érdekel. Én megpróbálok mindent a lehető leggyorsabban csinálni, de nem a minőség rovására. Azért is csodálkozom egyébként ezen, mert pont tegnap végeztünk fél órával korábban. Szóval igazán nem kellene így viselkednie velem.

Most azonban megpróbálok minden ilyesmit kiverni a fejemből és csak a két szabadnapomra koncentrálni: mára és holnapra. Ma reggel már mostam és rendet raktam a szobámban is, most már kezd egészekn elfogadható állapotba kerülni. Lassan teljes értékűen elfoglalom ezt a helyet, ideje lenne átutalnom a főbérlőnek a pénzt – csak, tudjátok, ő most szabadságon van valahol Indiában, és fogalma sincs arról, hogy a távolléte alatt valaki kiköltözött, én meg beköltöztem ebbe a szobába. Mindenki azt mondja, hogy nagyon rendes és nem kell tőle félni, hogy bármi baja is lenne ezzel a dologgal – én nem is félek, de szerintem kicsit bizarr helyzet, és szerintem senki sem szereti, ha a háta mögött költözgetnek. Meg akartam várni a bérleti díj utalásával őt is, hogy legalább tudjon ezekről, de most már nem akaorm tovább halasztgatni, végül is majdnem egy hete itt vagyok.

--- Valamikor hétfő reggel írtam, úgyhogy régi, bocs ---