Nem a várva várt első napomról írok Nektek, hanem inkább arról, hogyan is kaptam meg ezt a munkát - csak hogy teljes legyen a kép. Eredetileg is erről akartam beszámolni a hétvégén, csak aztán a nagy izgalmakban elmaradt a blogolás.

A második hetem péntekjén megint egy önéletrajz-beadós napot tartottunk Renivel, és hirtelen ötlettől vezérelve (na jó, nem is volt olyan hirtelen...) beadtam a CV-met oda is, ahol Reni dolgozik: Patesserie Valerie, egy francia hagyományokból építkező kávézó. Itt egyébként rengeteg kávézó van, az embereknek igényük van arra, hogy beüljenek egy kávéra és egy sütire, beszélgessenek egy kicsit - feldobják a napjukat:)

Szombaton már megkaptam az e-mailt, hogy mehetek vasárnap délre interjúra (úgy látszik, ez a divat errefelé), és vasárnap sikeresen túl is estem a tíz perces interjún, ahol tulajdonképpen csak a részletekről tájékoztattak. Kicsit furcsa kérdéseket tett fel nekem a menedzser: miért akarok dolgozni? Hát, én őszinte voltam: Azért, mert szeretnék élni, ahhoz pedig pénz is kell. Ha legalább azt kérdezte volna, hogy miért ott akarok dolgozni.

Egy újabb semmitmondó interjúval a hátam mögött úgy döntöttem, hogy világgá megyek. Majdnem meg is valósult a tervem, ugyanis eltévedtem. A Cowley Centerbe szerettem volna menni, hogy az itteni "100 Forintos" (itt egy fontos) édességkészletét felvásároljam. Stílusosan vettem egy kávét a Costa Cafféban, és mentem, mendegéltem, amíg az Oxford Business Parkhoz nem értem. Akkor már kezdtem sejteni, hogy a Cowley Center és a Cowley Road csak nevében kötődik egymáshoz. Kivételes tájékozódási képességemnek köszönhetően megtaláltam a legközelebbi tescót (ami itt sokkal igényesebb) és azért vettem útravalót magamnak :).
Az autópályának köszönhetem, hogy hazavezetett. Otthon mondták a többiek, hogy a város másik sarkán jártam, és igazán szép távot sétáltam ezalatt a három óra alatt. Hát, legalább láttam a külvárost. Egyébként a környéket járva esett le, hogy Rose Hill az itteni Rózsadomb, csak angol kiadásban: nem nagy gazdag paloták vannak, hanem ősrégi házak és igazi sznob angolok. Az egyik nap például Boróval sétáltunk és összebarátkoztunk egy nénivel, aki a kutyáját sétáltatta. Tudjátok, mi volt a kutya neve? George. Ehhez nincs is hozzáfűzni valóm...

Hétfőn már mentem is próbamunkára a kávézóba. Renivel dolgoztunk együtt (szigorúan angol nyelven), kitöltöttem pár kólát és megtanultam pár sütemény nevét is, egy órát pedig a konyhán töltöttem az edények mosogatásával. Az volt a legjobb rész, mert ott egyrészt nem kellett attól félnem, hogy nem értem meg az angolul kommunikáló embereket (egyedül voltam), másrészt nagyon sok sikerélményem volt: a koszos edények bementek a mosogatógépbe, a tiszták meg kijöttek - hát nem csodálatos a modern tudomány?
Alapvetően jól éreztem magam, bár megállapítottam, hogy nem lesz ez olyan könnyű, ha felvesznek. Nagy kulcsszavuk a csapatjáték, de egyáltalán nem tudnak összedolgozni. Legalábbis most is ezt mondom, hogy túl vagyok az első napomon. De ki tudja, ha sok a vendég, biztosan összeszedettebbek. A próbamunka után én nem éreztem úgy, hogy nagyon jó voltam, ráadásul a menedzserrel folytatott beszélgetésünkről megint az volt a véleményem, hogy értelmetlen volt. Volt szerencsém végighallgatni a próbamunkám előtt egy spanyol lány interjúját. Nos, lehet, hogy elgondolkodott a 'szeretnék' kifejezésén, de olyasmiket mondott, mint szeretne egy hosszútávú, biztos munkahelyet, csapatmunkát, stb. Amiket kell mondani egy ilyen interjún. Ehhez képest az én "meg akarok élni a fizetésemből" mondatom elbújhat... 1000 mérfölddel a béka ...-e alá. Szóval talán ennek is köszönhetem, hogy én magam sem voltam meggyőzve arról, hogy oda való vagyok.
Renitől természetesen folyamatosan értesültem a hírekről. Volt egy lengyel és két spanyol vetélytársam, ügyesek voltak, de a menedzser szerint én beszéltem a legjobban angolul (kíváncsi vagyok, ezt miből szűrte le, mert nagyon szűkszavú voltam:)), és bár egyszer rezgett a léc a lengyel csaj miatt, végül tegnap délután megkaptam a várva várt hívást (egy héttel a próbamunkám után), hogy március elsejével kezdhetek is.
 

Csak említés szintjén: volt egy katasztrofális interjúm a Stradaban, az egy itteni nagyon menő étteremlánc. Ezt akkor tudtam meg, mikor elmentem az interjúra. Egy jó tanács minden álláskeresőnek (én ezt mindig elrontom, pedig alapnak kellene lennie): nézzetek utána a neten, hova mentek interjúra! Megspórolhattok jó pár égést...

Nos, egyelőre úgy tűnik, hogy lezárhatom az álláskeresős részeket. Jaj, de jó!:)
(Törökék nem jelentkeztek. Szomorú... De itt is vannak aranyos törzsvendégek:))