Sofi, Anglia, élet

Ahogy láthatjátok, egy francia kávézóban fogok dolgozni - épp most fordítom le az étlapot és próbálom nagyjából memorizálni, ami többek között azért is nehéz, mert a fele franciául van: Éclair au Chocolat, Mille Feuille, Tarte au Framboises... Ez azért is vicces, mert mióta a kávézóban dolgozom, jön vissza a németem is. Ha nem jut eszembe egy szó angolul, automatikusan németül mondom (valószínűleg a balatoni vendéglátós múltamnak köszönhetően). Úgyhogy ha hazamegyek, tudok majd angolul, visszatér a németem, tanulok valamennyit franciául és a bollywoodi filmeknek köszönhetően folyékonyan beszélek majd urduul is :)

Oh, most elbizonytalanodtam. Talán mégsem franciául van az étlap. A kávézó rövid története ugyanis (a honlapjuk alapján) ez: The original Patisserie Valerie first opened its doors in 1926, in Frith Street, when a Belgian born Madam Valerie decided to introduce a taste of the continent to the English.
(Azért lefordítom: Az első eredeti Patisserie Valerie 1926-ban nyitotta meg kapuit a Firth úton, amikor a belga származású Madam Valerie eldöntötte, hogy megismerteti Angliával a kontinens ízvilágát.)

Immáron öt napja dolgozó nő vagyok, és ennek örömére már fogytam is!:) A munkahelyem ötven percre van a jelenlegi lakhelyemtől, úgyhogy most naponta körülbelül két órát gyalogolok, emellett pedig nyolc órát rohangálok a munkahelyemen, amit eddig nagyon élveztem. Kedden kezdtem, az első napomon megtanítottak kávét főzni. Nos, egyáltalán nem mindegy, hogy hogyan melegítem a tejet a capuccinohoz vagy a caffé lattehez. Reni aznap nem dolgozott, amikor kezdtem, de annyira nem volt vészes a helyzet, mert egy angol lány magyarázott el mindent, éppen ezért értettem a dolgokat, bár az angol akcentust nehezen szokom meg az amerikai filmeknek köszönhetően. Kicsit stresszes voltam eleinte, például rengeteg sütemény van, és eleinte elkezdtem megtanulni a neveiket, és kérdezgettem a többieket, de leginkább Renit, aki egyszer lehurrogott, hogy csak olvassam el a sütik névtábláját. El sem hiszitek, mekkora megkönnyebbülés volt, mikor felfedeztem a kis cetliket a kirakatban! Bár kicsit nehéz hátulról kibogozni őket, most már simán megy a tükör-olvasás:)

A kávéfőzés mesterségén és a sütemények pakolásán kívül nagy kihívást jelentett még a "take away". Szerintem otthon nem annyira divat ez a csomagolós-hazavivős dolog, itt viszont nagy divatja van. Nálunk is egy személy csak azzal foglalkozik, hogy a bejövőket irányítja: ha szeretnének leülni, odairányítja őket egy asztalhoz, ha elvitelre kérnek valakit, kiszolgálja őket. Eleinte féltem, hogy nem fogom érteni az embereket, aztán leegyszerűsítettem a rendszert: "Can you show me wich cake want you?" - és szépen odavezetnek a sütihez, ráböknek és kedvesen mosolyognak. Persze, mikor öt percig mutogatunk a különböző sütikre (ők a pult előtt, én a pult mögött), akkor már annyira nem őszinte a mosolyuk... A pénztár géphez eddig nem volt kulcsom, azt most kaptam meg, de amint láttam, arra is kell szánnom egy napot, hogy megértsem és begyakoroljam. A menüt ma hoztam haza magammal, úgy döntöttem, hogy lefordítom, hogy legalább én értsem, amikor megpróbálom elmagyarázni a vendégeknek, hogy miből is áll egy-egy fogásunk. Holnap után már kint leszek a placcon - szurkoljatok, mert nagyon égő lesz...

A hétvégén a konyhán dolgoztam, ez ideiglenes megoldás volt, most vettek fel egy srácot részmunkaidőre, jövő héten már kezd is. Őszintén szólva borzalmas volt ez a két nap a konyhán, egész végig mosogattam, a körmeim tropára mentek (áááááááá), és beégettem magam pár munkatársamnál. A kávézó ugyanis két részből áll: upstairs és downstairs, fent van a kiszolgálós rész, lent pedig a konyha, a kommunikáció pedig a liften és a hozzá tartozó telefonon keresztül megy. A magyar szakon szinte minden nyelvészet-kurzuson elhangzott az a mondat, hogy a kommunikációnk 75-80 %-a nonverbális jelekből áll: nos, most már tapasztalatból mondhatom, hogy ez az idegennyelvek terén felcsúszik 95 % főlé. Sokkal inkább értem, amit mondanak, ha látom is a beszélőt, mint telefonon keresztül, bár a legjavát így is értettem. Vagy ha nem, megjegyeztem a hangzást, elismételtem a konyhán a fiúknak (két srác dolgozik ott), ők pedig kitalálták. Minden nap tanulok valami nagyon újat - és minden nap eszembe jut pár régi német szó:)

Körülbelül tizenöt alkalmazott van, ebből öten vannak a konyhán és tízen fent, persze nem egy időben. Több diákmunkásunk is van, itt ez nagyon bevett dolog (ilyen árak mellett nem csodálom, több, mint egymillió egy félév még a kamuszakokon is). Egyetlen angol munkatársam van, aki egy hónap múlva lelép, egyébként lengyel mindkét főnököm, vannak litvánok, portugálok, egy srác Venezuelából, és természetesen egy kínai srác. A nevek jól mutatják: Elinga (litván), Tiego (portugál), Magdalena (lengyel), Juan (Venezuela), Zsófi (na vajon?:)) Színes kis társaság, segítőkészek, egyelőre mindenki kedves és türelmes velem.

Holnap off leszek, azaz nem megyek dolgozni (egy héten két nap szabad, de összevissza adják ki), de talán még nehezebb napom lesz, mintha kávét főznék egész nap, mert délelőtt bankszámlát próbálok nyitni, ami eddig sajnos egyáltalán nem jött össze, aztán csizmát keresek, mert nagyon hiányzik egy normális, szoknyával is felvehető őszi-tavaszi cipő, déltől pedig Boróval vagyok, ami megint nem tartozik a pihenés kategóriájába. De már rég voltunk együtt hosszabb időt, igazából hiányzik is. Elmegyünk mókusokat nézegetni (majdnem meg is lehet fogni őket!), sétálni és délután talán még a bevásárló központba is, hogy vegyek egy kényelmesebb dolgozós cipőt magamnak, mint ami most van (ebben fáj a lábam és a hátam is egy idő után - ez van, ha az ember hozzászokik az mbt-hez).

Most búcsúzom, de nem sokára jelentkezem egy újabb bejegyzéssel az angolokról, a séták során ugyanis felfedeztem még pár dolgot - a következő részben például megtudhatjátok, hogy kert híján mivel helyettesítik az angolok az otthon divatos kerti törpéket. Majdnem lehidaltam, amikor megláttam. :)

Ui.: bocsánat a sok zárójelért és esetleges hibákért, hamarosan javítani fogom őket egy kipihentebb állapotban